Még József Attila A város peremén című versét olvasva sem tudtam soha elképzelni, hogy a nyomorban mi a költészet. Milyen ihletés alapján válik az undorító, depressziós korom piciny denevérek puha szárnyaivá. Aztán megtapasztaltam. A régi bakelitgyár omladozó csarnokai közt járva elfogott az a bizonyos, csak igen ritkán rám törő, zsigeri izgalom, és egyszeriben egy más korba, egy másik dimenzióba kerültem. Többé már nem a szürke betont, a veszélyesen kitört ablakokat láttam, hanem egy elátkozott palotát, amelyet a gépem optikája életre keltett. Olyan élmény volt, mint egy időutazás. Gyönyörű, megindító és múlandó, mégis örök, mint a költészet...