Hogy idén mitől lett már-már hazafias kötelesség az eurovíziós lelkesülés, nem világos. Bayer Friderikától Rúzsa Magdiig eddig is több magyar előadó énekelt a verseny döntőjében, sikerük nagyrészt független volt daluk minőségétől - a legrosszabb döntős helyezést 1998-ban Horváth Charlie azzal a dallal érte el, amely messze a legigényesebb volt az eddigi próbálkozások közül. (Abban az évben, a maga négyhangos számával, Dana International szerezte meg a győzelmet Izraelnek - ő idén még az elődöntőn sem jutott túl.)

Charlie "kudarca" után évekig részt sem vettünk a versenyen (sőt, 2006-ban pénzügyi okok miatt nem indultunk), mostani "fényes" állapotunkban meg fel sem merült, hogy ne legyünk ott. A konkurenciaharcot félredobva Wolf Kati-lázban egyesült a kereskedelmi tévé a közszolgálattal, a párduc a gödölyével heverészett, az RTL előbbre hozta a Csillag születiket, "hogy együtt drukkolhasson a nemzet" (persze, a döntőre azért ráküldték az "Alekosz ingyenprostit keres" legújabb epizódját), a képernyők sarkában "Kati! Veled az ország!" felirat forgott, Rákay Philip intendáns Düsseldorfba repült, Orbán Viktor pedig személyesen lájkolta a What about my dreams?-et. Esküszöm, ha az Esprit arénában Wolf Kati mögött feltűnik Schmitt Pál, és tárogatószólóval veszi ki a részét a nemzeti együttműködésből, a szemem se rebben.

Aztán, csodák csodája, a románok a moldávoknak, a spanyolok a portugáloknak adták a maximális pontszámot, a posztszovjet, exjugó és egyéb utódállamok körbeszerették egymást, mi pedig, mint igazi ébredő magyarok, azon kaptuk magunkat, hogy a huszonkettedik helyre futotta ezen a kétes színvonalú fesztiválon. Az persze fel sem merül, hogy jövőre talán nem kéne indulnunk, hiszen az m1 ritkán tesz szert ekkora nézettségre - a pénz meg úgysem számít. Az Estében azért is kiírjuk a képernyőre, hogy "Félsiker", és jövőre újra nekifutunk. Szívós nemzet vagyunk.