Simon Zsolt, a TV2 nemrég kinevezett vezérigazgatója árulta el lapunknak, hogy amikor eljövendő műsorfolyamot terveznek, mindenféle celebmonitoring-kutatásokat nézegetnek, amit úgy kell elképzelni, hogy adott a szóba jövő tévés figurák listája, mellettük a nézők véleményét mutató oszlopok és diagramok, hogy akarják-e az illetőt a képernyőn látni, avagy sem, és nagyjából ez el is dönt mindent, hiszen ki merne a reklámfogyasztó nézőközönség ellenében menetelni.

Vagyis hiába hiteles és megbízható X. Y. riporter, ha a celebmonitoring azt kutatta ki róla, hogy a közönség által észlelt imázsa bohém, de butácska - ő az életben nem fog komoly műsorokat vezetni. A honi médiaceleb-világnak tehát óvatosan kellene bánnia a bulvármegjelenésekkel, mert egyetlen, néhány napos címlaphadjárat egy életre a sufniba küldhet bárkit, és onnan nagyon nehéz a visszatérés.

De van ennél durvább is: tavaly mutatták be a legújabb közvélemény-kutatáson meg sok-sok matematikán alapuló többdimenziós személyiségkutatást, amely azt mutatja meg, hogy ki kivel kompatibilis. Magyarán, ha valamelyik képernyőceleb kiég, leég vagy beég, netalán elszalad vele a paci a bértárgyalásokon, két kattintással kideríthető, hogy kit lehet zökkenőmentesen a helyére állítani akár már ma.

Ehhez képest a nyomtatott médiában az van, ami mindig is volt, hogy nagyrészt teljesen mindegy, ki írja a cikket, a lényeg, hogy a dolgozat hasson. Most már egyre több lapban megjelenik a szerzők fotója is, ám ez csupán az írás enyhe fokú megszemélyesítési próbálkozása, amely nem vethető össze a televíziós nagyipari eljárással. Senki nem fog azért rovatfüggővé válni, mert jóképű a publicista, mint ahogy az sem fog elriasztani egyetlen olvasót sem egy máskülönben kiváló cikksorozattól, ha szerzője Hagyó Miklósnál is ördögibb ábrázatú.

Szóval nem irigylem a televíziókat, mert sokszor arcokkal, és nem valódi teljesítményekkel kell dolgozniuk. Ebből következik aztán, hogy ha nincsenek használható arcok, vagy inkább: nem eléggé intenzívek, a tévés szakemberek nekiállnak rentábilissá átmasszírozni őket. Beindul a sztárgyár: előbb a szívmelengető előzmények, ugye, honnan jön, hova tart, majd az izgalmas jelen, szerelmes, nem szerelmes, mit eszik, mit iszik, végül, az élettartamciklus lecsengő ágában, a botránycunami.

A szomorú, hogy ez a tuningeljárás a tehetségkutató műsorokban is bevett gyakorlattá lett. Azt persze eddig is tudtuk, hogy a dalversenyekben sem csak úgy véletlenül történnek a dolgok, s főleg a válogatás viseli magán a forgatókönyvszerűséget, ám a kényszeres személyiségkalapálás egyre inkább a szórakoztatás, az élvezeti érték rovására megy.

A TV2 Megasztárjában botladozó Szíj Melinda a magyar Susan Boyle? Több komolyságot! A kizárólag zúzós bluesrock zenekar frontembereként eladható Király L. Norbert, mint az X-Faktor nehéz sorsból feltápászkodó szívtiprója? Emelje már fel a kezét, aki szívesen hallgatna az autójában Pécs-Budapest viszonylatban oda-vissza füstösviszki átiratban romantikus slágereket!

Miért nem lehet egész egyszerűen eladni azt, amink van? Biztos, hogy jó buli a terméknél sokkalta több időt, pénzt, energiát, minden egyebet feccölni a körítésbe? Miközben még soha, egyetlen csillivilli csomagolás sem élte túl az odabent rejtőző meglepetést.