Különös szerencsének tartom, hogy láthattam, ahogy "a Császár" 2006-ban lerótta kegyeletét Puskás Ferenc ravatalánál; a legkisebb gesztusával is arról adott tanúbizonyságot: ha mi nem tudjuk is, hogyan lenne méltó eltemetni a legismertebb magyart, létezik egy másik, a hagyományokat pontosan őrző értékrend, amely tisztában van vele, kit vesztettünk el, milyen végtisztesség illet meg egy ilyen formátumú személyiséget.

Ugyanez a nehezen körülhatárolható, de jól felismerhető, a gyásznak is méltóságot adó európai szellemiség sugárzott abból a beszélgetésből, melyet Beckenbauer jó barátja - hajdani müncheni szomszédja -, Mádl Ferenc halálának estéjén tűzött műsorára a Magyar Televízió. A 2002-ben készült portréfilmben Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung volt újságírója, a kiváló történész és műfordító kérdezte az akkori köztársasági elnököt, és a két, egymást kölcsönösen respektáló, régi vágású úr között - finoman jelezve - végig érezhető volt, hogy egy nyelvet beszélnek: a nyugati polgári kultúra nyelvét.

Mádl Ferenc politikusnak is régi vágású volt: nem használta a médiát, nem szerepelt, nem "kommunikált" - ezért élhetett úgy a köztudatban, mint inkább tudós alkatú, háttérbe húzódó miniszter, majd államfő. Pedig csak az volt a titka, hogy közéleti emberként is vérbeli értelmiségi maradt: a mostani parlamenti divattal szemben nemcsak véleményt mondott színházi előadásokról, de valóban látta is őket, rengeteget olvasott, és éppúgy tudott élvezni egy jó koncertet, mint kedvenc csapata, a Bayern München meccseit. Ritkán akadt olyan külső szemlélő, mint Oplatka, aki képes volt felismerni és megmutatni: a "szürke" politikus mögött nagy formátumú személyiség rejtőzik. A svájci úr most utólag is megmutatta nekünk, hogy kit veszítettünk: fehérek közt egy európait.