Értelmiségi - intelligencia - írástudók - elit: gyakran emlegetett kategóriák, amelyek közül az utóbbi nyilvánvalóan mást jelent, mint az előző három, de kapcsolatuk az adott réteget illetően tagadhatatlan. Az intelligencia, ez a mára kissé más értelmet is kapott szó az értelmiségi egy korábbi, XIX. századbeli megfelelője, az írástudó pedig ugyancsak azonos fogalmat jelöl, az irodalom szintjén.

Amennyiben az értelmiség társadalmi szerepéről és felelősségéről értekezünk, elkerülhetetlen, hogy legalább megkíséreljük a fogalmi tisztázást, ki az értelmiségi? E kérdésben pedig nem lehet mellőzni Babits Mihály esszéjét, amely Az írástudók árulása címmel 1928-ban jelent meg. Eszerint: "az Írástudók történeti szerepe nyilvánvaló"; "ez az osztály, mely a papi kasztból fejlődött ki, nem materiális érdekeket szolgált. Egyáltalán nem érdekeket szolgált"; "az írástudó a szellem embere, a Szellem pedig tudvalevőleg az, ami az egyes helyett az általánosra néz, s ennélfogva mintegy felülemelkedik a tények és esetlegességek hálóján, a Szellem összekötő és törvényadó princípium, a Szellem embere túllát ösztönein, talán nem képes legyőzni őket, de képes kritizálni: azaz képes normákat alkotni, melyek függetlenek az ösztönöktől". Fogalmát ennél tömörebben, átfogóbban és szebben meghatározni aligha lehet, mégis megkísérlem azt - a mai magyar valóságot figyelembe véve - kissé tágítani és árnyalni, ám ennek során az értelmiségi minősültséget nem elsősorban a politikához való viszonyában kívánom vizsgálni.

Értelmiségi az, aki felsőfokú (egyetemi vagy főiskolai) végzettséggel rendelkezik; akinek letisztult és többé-kevésbé határozott világképe van, amelyet családi indíttatása és neveltetése, szocializációja és kultúrája, hite és szellemisége révén hozott, illetve szerzett, s amelyet morális hátterével együtt megtartott; aki életvitelében és egzisztenciájában vagyoni helyzetéből kifolyólag nem kiszolgáltatott, s bár nem mentes ideológiáktól, de képes gondolkodását, döntéseit és magatartását a világképe, hite és szellemisége alapján kialakított, s az adott valóságból következő, racionálisan igazolható princípiumok alkalmazásával alakítani; aki rendelkezik szakmája és a köz ügyei iránti affinitással és felelősségtudattal, s minél nagyobb ez az affinitása, annál inkább meg is jeleníti azt; akinek (általában hivatásszerűen) vállán nyugszik a jó erkölcs, a tudás, a szellem és kultúra őrzésének és átadásának feladata; s akinek képzettsége vagy tehetsége folytán olyan tekintélye van, amely miatt az emberek meghallgatják őt és véleményét elfogadják, de legalábbis elgondolkoznak azon.

Ilyen ember sok van, bár nem mindegyik tartozik a köz dolgaiért kiálló személyiségek sorába, s némelyikük kifejezetten a struggle for life (ismét Babits) okából nem vállalja a nyilvánosságot, azaz megélhetési értelmiségi (ő mindig csöndes, nem ágál); mások viszont éppenséggel a jobb struggle for life érdekében nem szellemi, hanem materiális értékek mentén gondolkoznak, s haszonelvű életvitelt folytatnak (ők többnyire hangosak, ágálnak és taposnak).

Alapjában kétféle értelmiségről beszélhetünk. Az első típusú értelmiségi az, aki hagyományosan értelmiségi vagy polgári gondolkodású családból származik; aki a tanultság igényét otthonról természetes adottságként hozta; akinek a műveltsége, kultúrája és szilárd szellemisége egy tradicionális értékrendből ered; aki nem fogadja el kritikátlanul az értékeitől távol álló ideológiákat, sőt tart is azok hatásaitól; s akinek az értelmiségi lét természetes állapot. A második típusú értelmiségi az, aki nem rendelkezik a tanultság mint létforma gyökereivel; akit az 1948 utáni proletárdiktatúra "kiemelt" és taníttatott, avagy az előbbieket követő másodgenerációs (mondjuk ki: késő Kádár-kori) szakkáder; akiben részben az otthon hallottakból, részben a korábban soha nem hallott eszmék elsajátításának következményeként zsigeri utálat működik az "úrinak" tartott hagyományos értelmiségiekkel szemben; aki az egyetem elvégzése után úgy el van telve önmaga teljesítményétől (amely teljesítmény egyébként becsülendő), hogy túlértékeli azt, s önmagán kívül más tudást és szellemiséget nem ismer el, sőt alkalmasint agresszív és időnként atavisztikusan kitör belőle a proletár. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az első típusú értelmiségiek egy részében nincsenek meg a második típusúakra jellemző egyes tulajdonságok, illetve hogy a második típusúak kivétel nélkül kulturálatlanok és szellemiség nélküliek, mert ez így nem lenne igaz. Az emberek k lönbözőek tehetségük és tanultságuk, intelligenciájuk és hitük eltérősége révén, s a különböző fajta értelmiségiek között nagy az átszövődés. A lényeg azonban az, hogy alaptípusként az előzőekben vázolt kétféle értelmiségi különböztethető meg.

Az értelmiségi tevékenység terrénuma, vagy ha úgy tetszik: az értelmiség szerepe elsősorban a szellemi élet, a racionalitásra és tudományosságra hivatkozó kritikai magatartás, a kulturális és szellemi értékek őrzése és átörökítése, s a fiatalság szellemi munícióval való ellátása. Az értelmiségi magatartásban alapvető a példamutató és erkölcsös magánélet (a személyes és az üzleti viszonyokban is); a szakmai életben és a közszereplésekben az őszinte és feltáró vizsgálódás, a felkészültség és az objektivitás, a másként gondolkodás megértése; szakmai és közügyekben mind a kritika, mind a felelősség vállalása, a kimondandók bátor kimondása (Balázs Zoltán - 2006. szeptember 28.); az érvelésekben a megismerésen alapuló, bizonyítottan értelmes és a közjóért való célszerűség bemutatása. Tilos viszont: a saját szakmának felkészületlenséggel vagy hamis állításokkal, áligazságokkal történő lejáratása; a képmutató és másokat megtévesztő (akár hazug) magatartás; a gyűlölködés és a saját felelősség negligálása, annak másokra való áthárítása.

Magyarországon ma valójában e kétféle értelmiségnek a harca folyik - azzal, hogy az első típusú értelmiség körében egyfajta retrográd amnézia is megfigyelhető, ugyanis ezen értelmiség gondolkodásából mintha kiestek volna a betegségét (40 évnyi elnyomatását) megelőző emlékek és attitűdök. Ennélfogva, illetőleg a pártállami korszak hatásai miatt az első típusú értelmiség elitje még mindig nem eléggé erős a komoly kritikai magatartáshoz, érdekérvényesítő képessége nem a kívánatos mértékű, illetve egzisztenciális félelmek is befolyásolják, korlátozzák, és sajnos részben a közöny. A második típusú értelmiség erősnek tudja magát, de érzi kizárólagosságának és vélt szellemi fölényének mulandóságát, amiért pozícióinak védelmében nemtelen eszközöket vesz igénybe, a közvéleményt illúziókkal áltatja, s egy szolgamédia védelme mögé bújik. E körülmények miatt valójában fertőzött légkörben élünk, amelyet "fortélyos félelem igazgat". Egy olyan országban, ahol a pártállam előbb nyílt terrorral, majd a gulyáskommunizmus puha diktatúrájával megnyomorította a polgári gondolkodást és attitűdöket, s lejáratta az értelmiségi lét szellemi és külsődleges attribútumait. Azonban ilyen körülmények között is van értelmiség, és akkor is, ha közülük nem mindenki kapcsolódik (akár közvetlenül, akár közvetetten) a politikai szférához.

Szólni kell végül a tudományos értelmiségről, a megélhetési értelmiségről, a médiaértelmiségről és a komprádor értelmiségről.

A tudományos értelmiség jelentős része a Kádár-korszakban szerezte diplomáját, így az adott korszak ideológiai képzését kapta. Aki közülük komolyabb karriert kívánt magának, az igazodott. Az eredmény: tudományos és felsőfokú szakmai életünk képviselőinek jelentős része (tisztelet a kivételnek) a szocialista tanokra szocializálódott, s ténylegesen meglévő magas fokú képzettsége alapján arra tart igényt, hogy mindenki ismerje el: mindennek tudója csak ő lehet, mindenki más csak outsider.

A megélhetési értelmiségi (Makovecz Imre szerint: a kutyafarka értelmiség) csak élni akar. Nincs, s miből is lenne anyagi háttere, ezért ereje megfeszítésével dolgozik, így nem marad ereje a közéleti gondolkodásra sem, nemhogy a szerepvállalásra.

A médiaértelmiség magát abszolút véleményformálónak vélheti, s él is ezzel a lehetőségével. Ez a viszonylag szűk réteg híradásaiban és nyilatkozataiban mellőzi a független értelmiségi véleményeket, mert úgy érzi, hogy a politikát kell elsősorban reprezentálnia, s túl is reprezentálja azt (avagy elvbaráti támogatást nyújt). A médiában tevékenykedő értelmiség ma gyakorlatilag politikai marketinget folytat (Pálffy István - 2006. szeptember 28.), ami aligha az ő dolga.

A komprádor értelmiség fogalma Farkas Attila Márton filozófustól származik (A létezett szocializmus leghalálosabb bűne - Az év esszéi, 2006). Ez az értelmiség zömében késő Kádár-kori másodgenerációs értelmiség erőteljes technokrata attitűddel, amely már nem az irigység által motivált legsötétebb diktatúra "kiemeltjei" közül rekrutálódott, hanem a belföldön, esetleg külföldön (Moszkvában vagy netán Nyugaton) diplomát szerzettek közül, amely nyelveket tanult, amely magas fokú képzettséggel, s ezenfelül elsőrangú kapcsolatokkal is rendelkezik. Ez a technokrata értelmiség 1989 előtt arra is képes volt, hogy a külföld előtt a pártállami rendszert legitimálja. Később ez a technokrata értelmiség a megszerzett tapasztalataival, tényleges szakértelmével, s állítólagos ideológiamentességével megteremtette önmaga apológiáját, előszeretettel mutatkozik a közéleti bölcs szerepében, s ő az, aki a dolgokat magasabb perspektívában látja, illetve mindenki mást fölénnyel és a bennfentesség érzését keltő hangvételével alapállásból okít. Ez az értelmiség komprádorrá azáltal vált, hogy - nem kis haszon ellenében - kiszolgálja a globális elitet. Ez a komprádor értelmiség hűséggel szolgálja a globalista világ fennálló, a mainstream elméletnek megfelelő gazdasági rendjét, s frázisokkal és hihetőnek látszó mondatklisékkel nyugtatja (kábítja) az információhiányban szenvedő közvéleményt.

Hát így állunk ebben a bonyolult (?) értelmiségi társadalomszerkezetben, legalábbis így látom. Ha nincs igazam, kéretik a fejemre olvasni. Az értelmiség szerepét illetően, zárásként álljon itt egy örökbecsű idézet (Szekfű Gyula: Mi a magyar? - 1939.): "...amíg ez ősi erők egyetlen mai letéteményese, a szegény nép és mindazok, akik nem felelősek az utolsó emberöltő hibáiért, ki nem alakítják az új vezető osztályt, mely ismét történeti múltunk és jellemünk szerint fog cselekedni, addig nekünk, a szellem embereinek kell kötelességünket megtenni..."

Mutatis mutandis - meg kell tennünk.

A szerző ügyvéd, a Független Jogász Fórum korábbi elnöke