Ennél izgalmasabbat még a hollywoodi forgatókönyvírók sem tudtak volna kitalálni - emlegetik gyakran a riporterek egy-egy meccs hajrájában. S miközben manapság a közvetítések a lassításoknak, a sűrű vágásoknak vagy a közeli felvételeknek köszönhetően egyre filmszerűbbé válnak, a mozi már a 30-as években felfedezte magának a futball világát. De hiába a temérdek focifilmkísérlet, épp csak pár akad közülük, amely sikeres. Ahogy a közvetítő mondaná: talán a túl nagy tét nyomja rá bélyegét a játékra.

Fejben dől el

Persze a foci több egyszerű játéknál, valódi eposz - jól tudja ezt az angol Ken Loach, a Barátom, Eric rendezője. Filmjében úgy pattan ki az egyszerű postás fejéből Eric Cantona, a Manchester United francia csatára, ahogy a görög mítoszban Zeuszéból Pallasz Athéné: teljes fegyverzetben. A Barátom, Eric álomszerű kezdetében a pengés játékos plakátja életre kel, s a felhajtott gallérú sztár pöffeszkedő magabiztosságával, sajátos öniróniájával - "Nem ember vagyok, hanem Cantona" - hitet ad a külvárosi kocsmák népének. A gallhoz hasonló csillagok azonban nem mindig mutatják a jó irányt.

Erre utal Emir Kusturica 2008-as Maradona-filmje éppúgy, mint a Zidane, egy XXI. századi portré. Előbbi pedig nagyon is kézenfekvő választás, hiszen az argentin csodacsatár a szabály alóli kivétel. Sem testalkata, sem életmódja (kevés sportorvos tekinti a kábítószert ajánlott étrend-kiegészítőnek) nem erre a pályára rendelte: a Buenos Aires-i szegénynegyedben felnőtt "isteni Diego" élete talán csak abban nem népmesei, hogy nem harmadik gyerekként látott napvilágot. (De azért a pályán ő a legkisebb fiú...) Kusturica "igaz hitű" futballrajongóként, vagyis kritikátlanul ábrázolja kedvencét, s ezzel e nagy ziccert kihagyja, de Az élet egy csoda egy-egy ködülte boszniai völgyben zajló focijelenetében többet árul el a játék öröméről és lényegéről, mint a szolgai Maradona-filmben. Hasonlóan bukik el a Zidane-portré. A francia klasszis arcélét megrajzoló Philippe Parreno és Douglas Gordon egyenesen szánalmas teljesítményt nyújtottak. Filmjükből mindössze egy jelenetet cenzúráztak ki: amikor a visszavonulásra készülő Zidane a világbajnokság döntőjében lefejeli az őt provokáló olasz Materazzit. Pedig Arisztotelész óta tudjuk, hogy nincs katarzis a főhős tragikus vétsége nélkül.

Zidane valódi portréja tehát még várat magára, nem úgy Puskás Ferencé, akiről Almási Tamás készített dokumentumfilmet. Puskás Öcsi élete a XX. század második felének magyar történelméből is ízelítőt ad, amelyben a Rákosi-korszak éppúgy megjelenik, mint 1956, a puha diktatúrának nevezett Kádár-éra (a Spanyolországba kivándorolt Pancho jól mintázza, mennyiben volt az az időszak puha), és a rendszerváltás utáni lábadozás. Almási mértéktartóan lépked végig e történelmi évtizedeken - annál is meglepőbb, hogy a hírek szerint a tervbe vett Puskás-játékfilmet nem ő, hanem Pajer Róbert rendezné. Az Aranycsapat másik legendájáról, Grosics Gyuláról ősszel jön ki Kovács György dokumentumfilmje. Remélhetőleg az alkotók Almásihoz hasonlóan higgadtak maradnak a "fekete párduc" társaságában. (Az Aranycsapatról szólva illik megemlíteni az egyébként jól sikerült német Berni csoda című filmet, de az 1954-es döntőbeli ellenfeleink büszke visszaemlékezését semmiképp sem vehetjük számításba a legjobb focifilmek között.)

Szemben álló hadak

"Lehet, hogy a kollektívum a férfi alkotása, és az állam nem egyéb, mint megnövekedett szerzetesrend vagy egy kicsit megpuhult és meglazult hadsereg. Hogy ebben mi az öröm és a komolyság, azt minden férfi tudja. Tizenegy férfi szövetséget köt és szemben áll másik tizenegy férfival. A feladat az, hogy a labdát az ellenfél kapujába rúgja" - von párhuzamot Hamvas Béla a foci és az állam között a barátságról szóló esszéjében. Bár a hadsereghasonlatot "a száguldó őrnagy" Puskásra vagy az észak-koreai válogatottra gondolva vehetjük akár szó szerint, a filmek egyébként is szívesen játszanak rá a szemben álló hadak dramaturgiára. Jól példázza ezt Fábri Zoltán, aki a magyar film egyik hullámvölgyében, 1961-ben állt elő a Két félidő a pokolban című alkotásával. Ebben 1944 tavaszán egy ukrajnai munkaszázadban egy magyarokból álló futballcsapat lép pályára a német utászokkal a Führer születésnapja tiszteletére. E film húsz évvel későbbi amerikai remake-je a több szavazáson is minden idők legjobb focifilmjének választott Menekülés a győzelembe: a náci fogolytáborban a francia ellenállók sajátos módját tervelik ki a szabadulásnak. A fóti filmgyárban forgatott moziban a brazil Pelé mellett feltűnik az angol Bobby Moore is, eredetinek azonban a Két félidő a pokolban után mégsem mondható.

S hogy Hamvas Bélának nem véletlenül jutott eszébe a szerzetesrend: itt a világ talán egyetlen, tibeti láma által jegyzett vígjátéka, az Isteni játék, amelyben egy buddhista kolostor falai közé szüremkedik be a labdarúgás, s amelyből megtudhatjuk: a brazil Ronaldo is borotválja a fejét, mégsem szerzetes. De hogy "a kollektívum a férfi alkotása" lenne? A perzsa Dzsafar Panahi minden bizonnyal tiltakozna Hamvas e tétele ellen: a márciusban teheráni otthonában letartóztatott rendező éppen a focit választja Pályán kívül című szép filmjében, hogy bemutassa az iráni nők sanyarú helyzetét.

Kell egy csapat

A legsikerültebb focifilmek sajátossága a melankólia, amely kifejezi az edzők és szurkolók tehetetlenségét, vagyis hogy maguk nem tudnak gólt rúgni és odaadásukat, hogy ennek ellenére mégis éltessenek egy csapatot. Talán éppen a melankolikusan szitáló eső miatt születtek a labdarúgás őshazájában, Angliában a legjobb mozik: Nick Hornby író például két focifilmet is jegyez. Az Egy férfi, egy nő és egy focicsapat egy Arsenal-drukker búskomor magányát dolgozza fel. Szintén a Fociláz című regény alapján készült egy cukrosított amerikai verzió, a Szívem csücskei, amely éppen a romantikus felhang miatt hiteltelen. (Nem is beszélve arról az árulásról, hogy tekintettel a tengerentúli közönségre, a fociból baseballcsapat lesz.) A szigetország másik figyelemre méltó filmje a valós eseményeken alapuló Az átkozott egyesület, amelyben a tréner Brian Clough hiába halmozza a sikereket, féltékenységét legendás edzőtársával szemben nem tudja legyőzni. Magát hajszolja bukásba azzal, hogy feléget maga mögött mindent, szakít hűséges segédedzőjével, de a mélyponton legalább rájön, egyedül nem megy - s ezzel máris a szállóigék filmrendezőjénél, Sándor Pálnál vagyunk.


A Régi idők focijában ölt testet mindaz, amiről Hamvas írt: az egyszerű mosodás, Minarik Ede egyetlen vágya, hogy létrehozza a maga "férfias kollektívumát". Mindez megfűszerezve a címben is sugallt nosztalgiával: költői szépségű vágyakozás egy csapat iránt. Bár '73-ban még volt magyar foci, Sándor Pál filmje felért egy jövendöléssel. A mozi álomszerű hangulatát hazánkban mára legfeljebb a rémálommal lehet helyettesíteni. Muhi András Pires a rossz hír hozójaként négy éve készítette el a Magyarfutball - a 91. perc című alapos dokumentumfilmjét, amely válogatottunk egy csúfos vereségével kezdődik: a svédek ellen dőlt el, hogy kijutunk-e a 2006-os világbajnokságra. A fájdalom és melankólia itt is megvan, de hol a csapat?