Észak-Thaiföld és Laosz határán, ott, ahol csak a Mekong folyó motorcsónakjai képesek összekötni e két délkelet-ázsiai országot, máris láttatja magát a kommunizmus. Nem durván, alig szembeötlőn, fakó falragaszok képében közli a laoszi népi "demokrácia" kormánya, hogy minden beutazó 30-40 dollárt köteles fizetni a vízumért - kivéve a baráti Kína, Kuba és Vietnam polgárait, akiknek már egy húszasért jár a plecsni. Ez az első és egyben utolsó vegzatúra, amit a kapitalista világ fiai kénytelenek elszenvedni Laoszban.

Bár diktatúráról beszélünk, az ilyen rendszerekhez illő rendőrállami eszköztár szinte teljesen hiányzik - olyannyira, hogy rendőrt sem igen látni. Az ország néhány éve az ökoturizmusban találta meg a kitörés lehetőségét, ami annyit jelent, hogy szeretettel várják azokat az amerikai, ausztrál és európai kalandorokat, akik eredetiben kívánják megtekinteni a szellemek parancsait követő animista törzsek életét, illetőleg a bambuszépítészet és a francia gyarmati örökség remekeit. A Laoszról szóló útikalauzok mindezt megfűszerezve kiemelik: éjszakánként 5-10 dollárért akár két személy is takaros hajlékot talál magának - és ez nem beetetés, hanem a rögvaló.

Noha az itteni kommunisták több mint harminc éve igyekeznek lekoppintani a vietnami testvérek hatalmi berendezkedését, Laosz báját csak fokozza, hogy a köztereken kevesebb a sarló, kalapács és pártvörös drapéria, mint a 15-ször nagyobb lélekszámú keleti szomszédban. A Marx- és Lenin-portréknak persze mindkét országban megvan a helyük - például a nyugati típusú panziók, vendégházak folyosóin, csak úgy, miheztartás végett. Aki akar, pártkongresszusokról szóló összeállításokkal, köldökig érő kitüntetésfüzért viselő funkcionáriusokkal is találkozhat a köztévén. De míg Laoszban át lehet ugrani az Animal Planetre vagy a CNBC amerikai gazdasági hírcsatornára, sőt, az internetes tartalmakat sem szűrik, addig a vietnami vezetés szabályos Facebook-fóbiában szenved (lásd alábbi keretes írásunkat).

Jó reggelt, Vietnam!

Vietnam kirakatkommunizmusa nemcsak a laoszinál erőteljesebb, de a kínainál is. Az ország Ho Si Minh-lázban ég, gazdasági értelemben viszont "feltalálta" a kapitalizmust. A '80-as évek közepe óta mindenki vállalkozhat, például közterület- foglalási engedély és adóterhelés nélkül változtathatja műanyag székes "étteremmé" vagy gumipapucs-árudává a háza előtti útszakaszt. Jó üzlet tehát vietnaminak lenni, hiszen ma már - a kiegészítő jövedelmek miatt - egy minimálbéres munkás számára is elérhető az ázsiai léthez elengedhetetlen motorkerékpár-televízió-mobiltelefon hármasság. Utóbbiról csak annyit: a Nokia csúcsmodellek "eredeti" hamisítványai ötven-száz dollárért beszerezhetők - és semmi jele annak, hogy a helyiek elégedetlenek lennének a készülékek minőségével.

Ugyancsak a délkelet-ázsiai reményeket erősíti, hogy a kínai munkaerő 2008 óta megdrágult a nagy amerikai és európai textilcégek számára, ezért a hagyományos megrendelők - India, Pakisztán és Banglades mellett - Vietnam felé fordulnak. Nem mellékesen: az ázsiai országok hónapok óta árfolyamcsatát folytatnak, fizetőeszközük leértékelésével támogatva gazdaságukat (pontosabban az exportszektort). A kommunista Vietnam jegybankja azzal vette ki részét e háborúból, hogy február elején 9,3 százalékkal gyengítette a dong nevű nemzeti fizetőeszközt. Elemzői körökben közben elterjedt a nézet, hogy a fél évszázada még fegyveres konfliktusba bocsátkozó Egyesült Államok és Vietnam most egymásra támaszkodva próbálná meg ellensúlyozni Kínát - mind gazdasági, mind politikai, mind katonai értelemben. Ha ez igaz, a történelemszemléleten is igazítani kell, hiszen a Saigonban (mai nevén: Ho Si Minh-városban) működő Háborús Maradványok Múzeuma jelenleg nem más, mint az olcsó Amerika-ellenes propaganda vasbetonba öntött emlékműve. Egy biztos, a kínai kormány tavaly nem tapsolt a partjainál elvonuló USS George Washington atommeghajtású repülőgép-hordozónak, amely a fedélzetén magas rangú vietnami katonákat is fogadott.

 

Orosz tenger

Mindazonáltal az elmúlt években 5-7 százalékos GDP-növekedést produkáló, ma még inkább agrárállamként elkönyvelt Vietnam, s pláne a jelentős infrastruktúra és ipar nélküli Laosz aligha tud kibújni Kína öleléséből. Amíg Pekingben úgynevezett reformkommunizmus van, Hanoi sem követhet más rendet, a laoszi városok környékén pedig annyira erős a kínai jelenlét - árulerakatok, szállodák, éttermek révén -, hogy már-már sérülni látszik a Vientián-központú ország önállósága.

Az Ázsiában honos reformkommunizmus annak ellenére megdönthetetlennek tűnik, hogy ideológiai alapvetése fából vaskarika. E maoista áramlat szerint a kommunizmus későbbi beteljesülését (és ezzel a termelőeszközök társadalmi ellenőrzés alá vételét) hosszú átmeneti időszak előzi meg, melyben magántulajdonon alapuló kapitalista viszonyok uralkodnak. Ám az egyéni meggazdagodás nem azonos a hatalmi befolyásszerzéssel, ugyanis a politikai érvényesülés terepe kizárólag az állampárt lehet. A vietnami kommunistáknak a történelem is segít egyben tartani e szellemi tákolmányt. Teoretikusaik azt hangoztatják: hiába indult több alakulat az 1946-os választásokon, amikor a franciák megszállták az országot, csak Ho Si Minh és tábora vette fel a harcot ellenük. A gyarmatosítókkal szembeni győzelmek tehát bizonyítják, hogy egypárti keretek között lehet a leghatékonyabban érvényesíteni a nemzet érdekeit. Vagyis Ho apó kultuszának ápolása nélkül a rendszer nem lenne képes igazolni és fenntartani magát, ezért az 1969-ben elhunyt politikus arcképe - kis túlzással - egyetlen sarokról sem hiányozhat (lásd keretes írásunkat).

Szabályt erősítő kivételként azért akad néhány turistaparadicsom, ahol eltekintenek a pártjelképek utcára vonultatásától. Ilyen a vietnami tengerpart szörfközpontjaként ismert Mui Ne Beach; itt viszont majd' minden szolgáltatást cirill betűkkel hirdetnek. Nem az egykori szovjet- vietnami barátság él tovább ezekben a boltfeliratokban - egyszerűen annyi Mui Nében az orosz turista, hogy tengert lehet velük rekeszteni. Ugyancsak mentes tudott maradni a sarló-kalapácsos túlhajtásoktól a vietnami hegyvidék 1500 méteres magasságban fekvő luxusvárosa, Dalat, ahol egy Antoni Gaudí stílusát idéző "őrült ház" ötlete is átment a hivatalosságokon. Igaz, a még épülőfélben lévő látványosság tervezője nem más, mint Ho Si Minh pártbéli utódjának lánya.

Szintén nem a kommunista várostervezés főszabályai érvényesültek a Saigontól harminc kilométerre lévő Bien Hoában. Noha a vietnamiak alig tíz százaléka keresztény - és a hatalom inkább csak tűri, mint támogatja a buddhizmussal "konkuráló" világmagyarázatokat -, e település főútja mellett annyi katolikus templom sorakozik, amennyi a vallásos Lengyelország egyik városában sem lesz soha. Mindennek persze oka van: az 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnam kommunista (északi) feléből teljes katolikus falvak menekültek el és települtek egymás mellé a déli területen.

Az ellentétek egysége

A hosszú köröm a munkától való mentesség jelképe

A politikai berendezkedés ellentmondásossága miatt azonban nemigen kell magyarázkodnia a vietnami vagy a laoszi vezetőknek. Az Indokínai-félszigeten fellelhető többi állam is különös hatalmi szerkezetet működtet. A világ legrégebben uralkodó - és egyben leggazdagabb - királyát, a thaiföldi Bhumibol Aduljadezst (IX. Ramát) például olyan ájult tisztelet övezi, hogy alig van körforgalom vagy nagyobb útkereszteződés, amit ne az ő tízméteres képmása szegélyezne. A szomszédos Kambodzsát pedig 1985 óta az a Hun Szen irányítja, aki korábban a népirtó vörös khmereket, majd a diktatúrát felszámoló vietnami seregeket is kiszolgálta. Az általa fémjelzett, szocialista indíttatású Kambodzsai Néppárt irodahálózata ma a legapróbb településekig elér; a helyiektől ugyanis elvárják, hogy tagjai legyenek a polgármesterüket jelölő szervezetnek - s a falufőnökök zömét a néppárt adja.

Ázsiában tehát nem kelt megrökönyödést, ha egy kommunista ország kapitalistább a kapitalistáknál, vagy ha egy névleg demokratikus közegben féldiktatúrák működnek. Elvégre már a kínai taoista filozófia alapelve, a jin-jang is abból az elképzelésből ered, hogy minden emberi, természeti és világegyetembeli jelenség két ellentétes - de egymást feltételező - valóságból áll.

Noha az Indokínai-félszigetre jellemző buddhista világnézet élesen elhatárolható a taoizmustól, a vietnamiak be-beépítették "vallásukba" a taoista misztikumot, és - mint látni fogjuk - Laosz is az ellentétek egységében éli mindennapjait. Hiába általános például a szegénység, ha közben déligyümölcsbőség van, ergo a legelszigeteltebb törzsi közösségeket sem veszélyezteti az éhhalál. S bár Vietnam nagyvárosaiban gombamód szaporodnak a felhőkarcolók, a fehér inges-nyakkendős helyi üzletemberek többsége ugyanúgy az utcai étkezdékben ejtőzik, mint az egyszeri mütyürkereskedő. Emellett nem lehet nem észrevenni, hogy miközben a délkelet-ázsiaiak követik a globális Hello Kitty- és Mickey Mouse-divatot, legalább ilyen fontos nekik a hagyomány. A városi nők mindenáron meg akarják őrizni bőrük fehérségét, hogy ne keverjék össze őket a rizsföldeken dolgozó "barnákkal", így képesek 40 fokban kesztyűt és hosszú ujjú felsőt hordani. Nemcsak a fehérnép, de a "nemes" férfiak is büszkék arra, ha nem látszanak földművesnek; ők ezért a körmüket hagyják megnőni akár öt-hat centiméteresre.

A gazdasági, ideológiai és divatbeli jelenségek mellett van még valami különös Ázsiában. Míg Európa egykori kommunista rezsimjei nemigen tudtak mit kezdeni a könnyűzenével (tiltották is, tűrték is, támogatták is), Vietnamban és Laoszban - a környékbeli "demokráciákhoz" hasonlóan - szinte kötelező popslágereket fogyasztani. Feliratos videoklipeket vetítenek az állami tévékben, a távolsági buszokon, a kocsmákban, sőt, a városokban többszintes - kuplerájjellegű szobákkal felszerelt - karaokeplazákat emeltek a szórakozni vágyó ifjúság számára. A karaoketerápia célja ismeretlen. Egy biztos: a dalszövegekben szó sincs pártról, kommunizmusról vagy magángazdaságról, legfeljebb nemzeti kincsekről, tájakról - s persze szerelemről.

 

Vietnam nagyvárosaiban egymás mellett virítanak/éktelenkednek a kommunizmus és a kapitalizmus jelképei. Az elmúlt 15 évben harminc felhőkarcoló épült, s 2015-ig további ötven, száz méternél magasabb irodaház, illetve szálló átadását tervezik. Képünkön Ho Si Minh-város Chanel-luxusboltja, a háttérben a Vietnami Kommunista Párt logójaként is használt sarló-kalapács.

A Magyarországnál három és félszer nagyobb, közel 90 milliós Vietnamban egy hónapja választottak új főtitkárt az állampárt élére. A 66 esztendős Nguyen Phu Trong nem reformeralkat: őt tartják az ország fő-fő marxista teoretikusának. A legutóbbi ötéves tervet lezáró, utcai fesztiválokba torkolló vietnami kongresszus mellett a Magyar Kommunista Munkáspárt sem tudott elmenni: Thürmer Gyula elnök táviratban köszöntötte Nguyen Phu Trongot. A Human Rights Watch nevű emberjogi szervezet viszont a minap arra kérte az Egyesült Államokat, hogy - öt év szünet után - ismét szerepeltesse Vietnamot a vallásszabadságot legdurvábban sértő országok lajstromán. A hanoi hatóságok számos hitéleti vezetőt tartanak őrizet alatt, köztük a katolikus pap Nguyen Van Lyt, aki államellenes izgatás miatt már 14 évet töltött börtönben. A Facebookot a kormány ugyancsak kontroll alatt tartja; kizárólag azok az internet-előfizetők érhetik el a közösségi portált, akik az állami (azaz "mindent látó") szolgáltatóval állnak szerződésben. Az újságíróktól és a bloggerektől a hatalom megkövetelheti forrásaik felfedését, s ha az érintettek ezt megtagadják, szintén börtön lehet a jussuk.

Laosz néhány településének arculatát máig meghatározza a francia koloniális építészet, ám a képünkön látható - a párizsi Diadalívet idéző - vasbeton kapunak nincs köze e stílushoz. A főváros, Vientián nevezetességét éppen a Franciaországtól való függetlenedés emlékére emelték a '60-as években.

A Laoszi Népi Forradalmi Párt (LNFP) 1975 óta irányítja a hatmilliós, 237 ezer négyzetkilométernyi országot. Sokáig itt is kapitalista műintézménynek bélyegezték a tőzsdét, de idén megindulhatott a kereskedés a laoszi parketten. A nyitást nem kíséri politikai fordulat: a 115 fős törvényhozásban 113 LNFP-s foglal helyet (a két független is marxista alapokon áll), és áprilisban újra egypárti választást rendeznek.


Ho-show

HO SI MINH bögrébe égetve, iskolabejárat fölé erősítve, utcai plakátra mázolva. A Vietnamban legendás tiszteletnek örvendő Ho apó hol luxusautókra, hol a dolgozó nép gyermekeire tekint alá, de akad olyan gigafestmény és óriásszobor is, ahol laptoppal bajlódó mérnökembert fon a karjai közé. Az 1890-ben született Nguyen Sinh Cung (későbbi nevén: Ho Si Minh, azaz "a felvilágosult") kultusza az utóbbi években sem enyhült, sőt Észak-Vietnam 1954 és 1969 közötti első emberét ma már angol nyelvű kiadványok sokaságával népszerűsítik.

A nyomorúságból Nyugat-Európába dobbantó, Franciaországban kertészként, takarítóként, pincérként és kazánfűtőként is működő Ho először a francia kommunistákhoz csatlakozott - 1954-ben viszont már ő volt, aki "megszabadította" országát a francia gyarmati hadseregtől. Az ebben az évben kötött békeszerződés a 17. északi szélességi kör mentén két részre osztotta Vietnamot; Hónak és követőinek a szegényebb északi terület jutott. A vietnami háború később a kettészelt ország újraegyesítéséért folyt; a Szovjetunió és Kína a kommunista Észak-Vietnamot, az Egyesült Államok a déli részt támogatta. Hiába azonban a csúcsminőségű haditechnika, az amerikaiaknak 1968-ban béketárgyalásokat kellett kezdeniük Hanoival, majd 1973-ban az északi csapatok elfoglalták Saigont, és a város nevét - a négy évvel korábban elhunyt vezér tiszteletére - Ho Si Minhre változtatták.

Egyes történészek szerint a Vietnam megbonthatatlanságának jelképévé nemesedett, a Time magazin címlapján 1954-ben, 1965-ben és 1975-ben is szereplő Ho apó elsősorban nacionalista volt, aki sikeresen küzdött a gyarmatosító nagyhatalmak ellen - és csak azért lett (illetve maradt) kommunista, mert a Szovjetunióra kellett támaszkodnia. (A végtisztességet mindenesetre Magyarország is megadta Vietnam hősének: az ántivilágban Ho Si Minh nevét vette fel az egri tanárképző főiskola.)