Megszállottnak tartja magát?

Nem feltétlenül. Bár ha a való értelmét nézzük a fanatizmusnak, amikor valamit túlcsinálunk, akkor valahol fekszik ez a dolog.

Ezrek kezdenek sportolni, mégsem válik belőlük ultratriatlonista, főleg nem világbajnok. Miért éppen ön?

Az én sportbeli munkásságomra az eredményesség hatott ösztönzően. Amikor az ember egy versenyen elindul, és győzni tud, az óriási adrenalinlökést ad a következő időkre. Az érzés, hogy képes vagyok rá.

Mégsem győz mindenki. Egy interjúban barátjától idézett, aki azt mondta önnek élete első tízszeres vasember versenye előtt, hogy farkasnak érezheti magát, de a többiek a kőkorszakból itt maradt kardfogú tigrisek. Mi kell ahhoz, hogy a farkas legyőzze a kardfogú tigriseket?

Ez orientáltság kérdése is. Elhinni, hogy győzök. Életem első triatlonversenyét egy dupla távú iron man-nel kezdtem. Nem evidencia így kezdeni triatlont. Az ezt megelőző egyik edzésen mondta Kiss László (triatlonsportoló, edző - a szerk.), hogy figyelj, tudod, hogy te ezt képes vagy megnyerni. Mondtam neki, hogy Laci, te nagyon hülye vagy. Azt mondta, egy dologra kell figyelned, hogy ne állj meg. Ha nem állsz meg, hidd el, hogy nyerhetsz. Annyira jó vagy, és te egyszerűen nem látod magadat, nem vagy tisztában a sportélettannal, az edzéstematikával. Amit csinálsz, az nem teljesen normális, ahogy te tudsz bánni a testeddel, az különlegesség.

Ez adottság, amivel születni kell, vagy képesség, ami fejleszthető?

Mindkettő, ilyen sorrendben. Sokszor hallani, hogy az ultrasport, mint például a maraton, 70 százaléka fejben dől el. Az én sportom különleges, mert 10 óra, 20 óra, 100 óra óriási távokat jelent. A fejnek kell vezérelnie a testet. Tudnia kell, hol van a határ, s azt olyan falként értelmezni, amit nem érdemes túllépni. Ha a test felkészült, akkor fejben kell helyre tenni a dolgokat. Viszont először képessé kell tenni a testünket egy feladatra. Azt a határmezsgyét megtalálni, ameddig el lehet menni, és itt van valóban egy arányszám, de nem lehet azt mondani, hogy minden 70 százalékban a fejben dől el.

Óriási távokat tesz meg egy ilyen versenyen. Közismert jelenség a hosszútávfutó magányossága. Ön mire gondol verseny közben?

Bár ezeken a versenyeken irdatlan távok leküzdéséről van szó, végig koncentrálni kell. Arra, hogy hol vagy, mit csinálsz, és miért vagy ott. Mexikóban például egy kétkilométeres futópályán minden olyan dolgot, ami egy földi halandónak fel sem tűnik - az aszfalt egyenetlensége, egy fűszál, egy bogár - érzékelni kell.

Arra nincs is idő, hogy az ember elkezdjen gondolkodni?

Van, de a perifériának működnie kell, tehát mindent látni kell. Sok ultraversenyző nyilatkozik úgy, hogy kvázi kiszáll a testéből és onnantól mindegy, hogyan vagy mennyit fut. Ez badarság. Ha az ember meditatív állapotba kerül - ami egyébként nálam is előfordult -, az hiba. És egy ilyen hiba hibák vagy büntetések sorozatát indítja el.

Tehát nem szabad így kiesni?

Nem szabad. Ha belegondolunk, 840 kilométer futás az 840 ezer méter, az egymillió lépés. Még elszámolni is borzasztó lenne egymillióig egyenként. De lépésről lépésre tenni a lábunkat, és minden lépésre koncentrálni, és ezt a lábat olyan épségben megőrizni, hogy a verseny közben se legyen vele probléma, az nagy agyi munka. Agyilag olyannyira lefáradtam például Mexikóban, hogy a verseny után nem emlékeztem bizonyos nevekre.

Hogyan lendül túl a holtponton?

Nincs holtpont.

Nincs?

Nem szabad, hogy legyen. Ilyen hosszú távú versenyen mindig olyan, viszonylag alacsony frekvenciával teljesítek, amiben nem érek el holtpontot. A holtpontnak oka van.

Túlhajtás?

Igen. A holtpont túlvezérlés eredménye, tehát vagy víz, vagy cukor nincs. Nem szabad odáig eljutni. Dilemma, hogy mennyi az a távolság, amit az ember egyben le tud futni, mert egy-két napig lehet pihenés nélkül futni, na, de 76 kilométer úszás és 3600 kilométer biciklizés után nem mondhatjuk, hogy akkor most futunk két napot. Ami a dupla deca iron man-en Mexikóban az úszás és a kerékpározás után első csőre kijött belőlem, egy maraton volt. Erre még senki nem volt képes a világon. Nagy ajándék a sorstól, hogy erre képes vagyok. Másrészt szemtelenség a többi versenyzővel szemben, mert ők meg nem képesek rá.

Náluk ez hogy nézett ki?

Úgy, hogy amikor 3600 kilométer után leszálltak a kerékpárról, rajtam kívül senki nem tudott futni. Hogy mi dönti el, hogy az embernek megmarad a futóképessége vagy sem, az titokzatos dolog. Az első triatlonversenyen is, Bonyhádon, úsztam, ahogy úsztam, majd' belefulladtam a vízbe, 26 versenyző közül utolsó előttiként jöttem ki a vízből. Aztán elkezdtem bringázni, és bringán mindenkit letoltam. Aztán leszálltam a bicikliről, elkezdtem futni, és mindjárt a negyedik lettem.

Azt mondta, nincs holtpont. De akkor egy versenyen mi készteti arra, hogy pihenjen?

A fáradás. Hogy meddig futás a futás, azt a pulzusmérő mutatja. Mert volt, hogy mintha ráragasztották volna a földet a talpamra, nem tudtam felemelni a lábamat.

Fájdalom van?

Szinte mindig. De ezt tudni kell kezelni.

A mexikói verseny után azt mondta: „A testem már rendben van, abból a megterhelésből viszonylag gyorsan fel tudok állni. A verseny alatt ért káros hatásokat, a nagy lelki megterhelést hátrahagyni nehezebb lesz."

Ez a verseny életem leghosszabb versenye volt, az utolsó napokban azt mondtam Horváth Gyurinak - ő volt a segítőm, sógorom -, hogy ha bőgni akarok, csak leülök a gép elé. Mert jöttek otthonról az üzenetek, és hiányoztak már az embernek. Ez a 20 nap mély nyomokat hagyott bennem, lelkileg egy keményebb férfi jött vissza Mexikóból.

Részt vett a föld leghosszabb utcai futóversenyén is, a Spárta és Athén közötti 246 kilométeres Spartathlonon.

A Spartathlon egy nagy álom volt. Ennek az álomnak megfelelni akarva ugrottam neki. Négy hetet készültem a versenyre. Előtte ugyanis egy hónappal volt még egy dupla távú iron man Szlovákiában, amin részt vettem. Igazándiból a nem megfelelő tisztelettel ugrottam neki a Spartathlonnak. Azt mondtam, hogy ez is egy 24 órás verseny, hiszen ha a távolságát tekintjük, akkor egy nap alatt kellene teljesíteni. A rajt után elragadott az a hév, ami az elöl futókat, és sikerült az első maratonomat 3 óra 20 alatt lenyomni. A nagy meleg és a felfokozott állapot miatt azonban olyan pulzustartományban közlekedtem, amiben nem lett volna szabad. Ez 70-75 kilométer után olyan savasodást indított el a lábamban, amivel még sohasem találkoztam

Ezt hogy lehet érezni?

Úgy, hogy az ember nem tud lépni. Bedurrantak az izmaim, alig tudtam mozgatni a lábamat, és hatalmas fájdalmat éreztem.

Miért nem állt meg?

Ezen a versenyen meg lehet állni, de van egy limitidő, amit ha valaki nem teljesít, jön a rendező, levágja a rajtszámát, és mehet haza.

Aztán végigcsinálta.

Igen, de nagy kínnal. Huszonnégy óra alatt szerettem volna teljesíteni a versenyt, amiről azt gondolom a mai napig is, hogy képes lennék rá. E helyett 34 óra lett, kínnal.

Miért csinálta?

Mert óriási ajándék a sorstól, hogy sportolhatok. Hogy ha el akarok menni egy versenyre, akkor el tudok menni. A megnyerhetőség is motivál, főleg a világversenyeké. Az, hogy minden magyarországi ultraverseny rekordját én tartom, szintén ösztönöz. Az is motivál, hogy ha van egy új rendszerű verseny, ott is én legyek az első. Négy éve kezdtem a sportolást, két éve lettem világbajnok. Sok célom van még, amiket meg is fogok valósítani, ha az egészségem engedi, meg az élet. Az útkeresés a nagy dilemma. Milyen eszközöket kell megszerezni, hogy az ember meg tudja valósítani az álmát. Mert a Spartathlonra már nevezhetek anélkül, hogy megkérdeznék ki is vagyok.

Akkor mi az álma?

Megnyerni.

Mindent meg akar nyerni?

Nem mindent. Például a Race Across Americát (4800 km-es kerékpárverseny Amerikán keresztül - a szerk.) nem akarom megnyerni. Kaptam egy felkérést a verseny után, hogy menjek vissza és nyerjem meg. Ilyet se sokan kapnak.

Szeret még futni?

Imádok.

És más sport, hobbi?

Nagyon szeretem a nőket. Na jó, ez nem hobbi. Viszont nem titkolom, hogy van egy házasságon kívüli, több mint 10 éve tartó kapcsolatom, melyből szintén született egy kislányom. Utazni is szeretek. Egy verseny számomra nem csak azzal jár, hogy elmegyünk, lenyomjuk és hazajövünk. Minden érdekel egy országgal kapcsolatban, a gasztronómiától kezdve a történelemig, az építészetig. A versenyek során igyekszem erre is időt szakítani, meg a fényképezésre, ami szintén nagy hobbim.

A család hogyan tolerálja az életmódját?

Csendes beletörődéssel. Nehéz ezt tolerálni. Sok időt vesz el.

Mennyi időt tölt távol a családjától évente a sport miatt?

Két-három hónapot.

A családra mennyi idő jut?

Azon kívül mind. Mindig mindent nem lehet.

Boldog?

Igen.

Ha nem sportolhatna?

Akkor másként élnék, de akkor is boldog lennék, csak mástól.

Ha tíz év múlva találkozunk, mit fog mesélni?

Ha még élek akkor, és miért ne élnék, akkor valószínűleg lesz miről mesélni. Mert amiről most beszélgetünk, az csak az elmúlt négy év terméke.

Lesznek még versenyek?

Ki tudja? Nekem vannak ideáim. Most is szemtelen módon visszaélek a sorssal, az élettel.

De mégse mond egy tervet? Vagy azt, hogy esetleg befejezi?

Nem fejezem be.

Tehát 57 évesen még sportolni fog.

Hogy akkor mit fogok sportolni, azt még nem tudom. Nagy álmom eljutni a Himalájába.

Csak nem hegyet mászni?

Futni. A hegymászás is jó, csak veszélyes egy kicsit. Van még egy tervem, amit meg is fogok valósítani. A korom miatt már nem hívnak meg az olimpiára, de mégis ott leszek Londonban. Elfutok odáig. Ez 1600 kilométer. Úgy fogom megcsinálni, hogy egy nap sem lesz, amikor 100 kilométernél kevesebbet futok. És lélekben viszem majd a lángot.

Szőnyi Ferenc eddigi eredményei

2008 - Dupla Ironman világverseny Bonyhádon, 4. hely, Deca Ironman világverseny Mexikó, 3. hely

2009 - Deca Ironman világverseny Mexikó, 1. hely világcsúccsal, Spartathlon teljesítése

2010 - Double Deca Ironman világverseny, Mexikó, 1. hely, 24 órás futás Sárvár, 1. hely, Race Across Amerika teljesítése

Ironman táv: 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, 42 km futás (maraton)
Ultratriatlon:
Deca ironman: 10szeres ironman
Double deca ironman: 20szoros ironman
Spartathlon: 246 km Athén és Spárta között
Race across America: 3000 mérföld (4800 km) kerékpározás Amerikán keresztül