Az estére táncos dáridóba forduló eseményen a talpalávalót szintetizátorával Laci úr, a környék aranytorkú énekese szolgáltatta; egyendum-dum-alapra épített repertoárja a hetvenes-nyolcvanas évek vulgárpopslágereitől a mulatós zene legsikerültebb darabjaiig terjedt.

Ezen idő alatt egy gyengébb kőhajításnyira, a helyi vendégházban Budapestről érkezett fiatalok néptánctáboruk búcsúestjére sereglettek össze. A városi kompánia állta a versenyt a helyiekkel a vigadozásban: kivilágos kivirradtig ropták a csárdást és a karikázót, és még az aprónépek is torkuk szakadtából fújták az újabb és újabb népdalokat.

A két esemény között nem volt semmi közös. Ha csak az nem, hogy a táncház körül csámborgó helyi legények közül többen az éj leple alatt félreérthetetlen ajánlatokat tettek a tábor szemrevaló fehérnépeinek.

A nógrádi faluban jó ideje így mulat a magyar, és aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy településünk nincs egyedül legújabb kori népszokásával. Sőt, az Ipoly túloldalán, a szlovákiai magyarok körében vett szórványos mintavételeink arról tanúskodnak, hogy ott sem igen más a helyzet. Azzal a különbséggel, hogy az északi határainkon túl rekedt véreink körében az ilyen eseményekkel párosuló kirakodóvásárban a fizetés után azonmód csütörtököt mondó fröccsöntött karabélyt és a bizsunyakláncokat nem forintért, hanem euróért vesztegetik.

Ez a jelenség a sajátos módon visszájára fordított népi-urbánus ellentét leképezése. Azé a gyakorlaté, melynek jegyében jellemzően városi polgárok valóságos mozgalmat szerveznek, hogy - gyakran a vidéki ember értetlenkedése közepette - megismerjék és megőrizzék a népi kultúra évszázados kincseit. No, nem azért, mintha valami muzeális értéket nem akarnának átengedni az enyészetnek, hanem mert ez a gazdag hagyomány nagyon is az életük részévé vált. Sőt: napjainkban mind több példát látni arra, hogy a városi, "nadrágos" ember tanítja a falun élőknek azokat a szokásokat, dalokat, táncokat, amelyeket a népi kultúra eredeti letéteményesei már rég elfeledtek.

Az ilyen hídverésre nyújtanak kiváló alkalmat az idén minden korábbinál szélesebb körben megszervezett vidéki sokadalmak. Legyen szó az egyéves kényszerszünet után újra magára találó kapolcsi Művészetek Völgyéről, a most debütáló, és - a gyermekbetegség minden tünetével együtt - ígéretes kezdésnek bizonyuló börzsönyi Heted 7 Vigasságról vagy éppen az őrségi Hétrétországról, egy a cél: értéket menteni és értéket közvetíteni.

Persze mi is két lábbal járunk a földön, és nem akarjuk túlértékelni e törekvések hatását. Amikor azonban minduntalan az ország gazdasági, társadalmi újjáépítéséről beszélünk, jó, ha tudjuk, kulturális értelemben honnan indulunk, és hová szeretnénk eljutni. Különben az egészet megette a fészkes fekete fene.