Az Országgyűlés se száz napot, se egy napot, se egy órát nem kért: még a miniszterelnöki eskü előtt törvénybe foglalta a kisebb parlamentet, a kettős állampolgárságot, majd a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította Trianon évfordulóját.

A kormány a kordonaitól megszabadított Kossuth téren ünnepelte megalakulását, jelezve, hogy tudja, honnan vétetett, hová és mivel tartozik. Kedden az első külföldi miniszterelnöki út a Gyurcsány-korszakban az orosz kapcsolatok építése miatt értelmetlenül háttérbe szorított Lengyelországba vezetett. Még néhány napig várnunk kell a Varga Mihály vezette tényfeltáró bizottság jelentésére, hogy aztán válaszokat kaphassunk a létfontosságú gazdasági kérdésekre.

Mi, ha nem ez a nemzeti vágta? Az elhivatottság és a tudatosság erőt sugárzó megnyilvánulása. Amire ma mindennél nagyobb szüksége van az országnak. E tájon rég volt ekkora igénye az erős kéz politikájának, amelyet a választáson bekövetkezett földcsuszamlásszerű változások tökéletesen visszatükröznek. És régen volt ekkora keletje a mind nagyobb tömegtámogatásnak, mert nélküle az újjáépítés sikere több mint kérdéses.

A Fidesz ezért beszél új társadalmi szerződésről, miközben a súlyukból jócskán veszített szociálliberális erők - az 1990-es elitpaktum mintájára - érdekegyeztető fórumokon, szakszervezetek, munkaadói körök bevonásával csikarnák ki a számukra legkedvezőbb működési kereteket.

Az akkori stratégia bejött a szocializmus örököseinek, csak épp az ország szenvedte meg visszaerősödésüket. Ez ügyben is felmutatja magát kétféle mentalitás és praxis. Azoké, akik a közvetlen demokráciában gyökerező nyílt küzdelem hívei, s azoké, akik a kamarillapolitikában szocializálódtak és nyertek professzionizmust.

Orbán Viktor a választási programot emelte kormányprogrammá, jelezve, hogy kormányzásával a választók számára felkínált célokat kívánja elérni. Ellenfelei pedig még az átadás-átvétel előtt akarták kikényszeríteni a célokhoz vezető eszközök nevesítését, miközben tudták, hogy eladósított, költségvetésében kiüresített, a konvergencia-programmal és az IMF-megállapodással gúzsba kötött ország irányítását hagyják az új kormányra.

Most az a tét, hogy van-e más módszer, mint amilyet a rendszerváltás utáni elit használt - a reményeket messze alulmúló eredménnyel. Lehet-e letérni a megszorításokkal kikövezett és hitelekkel - ideig-óráig - könnyített útról, amelyen haladni éppúgy szabadságunk korlátozásával jár, ahogy a szocializmus építése során. Csak immár nem a fegyverek, hanem a gazdasági kényszerek hatása alatt - a saját akaratunkból.