A pénzügyi és gazdasági válság és annak szenvtelen kezelése lepusztítja a szociális szférát, megrendíti az erkölcsi talapzatokat, és súlyos identitásproblémákat okoz. A kormány Brüsszelben, Washingtonban és Moszkvában egyformán kegyet kereső, zsákutcába futott politikája sosem látott mértékben erősíti fel a "kik vagyunk és mit akarunk" kérdést.

A kudarcot elszenvedők, a maguk hitében megroppantak kapaszkodókat, társakat, lelki támaszt keresnek. És jobbára csak a dicsőséges múlt kínál számukra menekülőutat. Az önfeladó, meghunyászkodó, tartás nélküli kormányzati politika revansaként alakulnak a gárdák, az egyletek, a rendek. Túl a megszégyenítő, elkeserítő hétköznapokon. Egyenruhában, mentében, zubbonyban. Különállást hirdetve. A semmik vagyunk, s minden leszünk ellenállhatatlan önbizalmát cserélve a semmik vagyunk és minden voltunk önvigasztalásra. Új hit, új istenek után kutatva.

A civil világ szerveződése, megerősödése üdvözlendő. A közösségek csökkentik az elmagányosodás, a perifériára sodródás veszélyét. A valóságból kimenekülés azonban arra figyelmeztet, hogy az ambíciónak, a tetterőnek ma nincs vonzó terepe. Sem a tanulás, sem a kiválóság nem ad védelmet, minden sikerpálya kanyarokkal teli, átláthatatlan, a gazdagodás útjai gyanúsak vagy drágák, akárcsak a hírnév megszerzéséé. A teljesítmény keveseket emel fel, a bűn sokakat nem taszít le, az értékes veszendőbe megy, az értéktelent meg busásan elismerik.

Zűrzavar van a világban, s legfőképpen bennünk.

Alig volt ez másként a kilencvenes évek elején, amikor a szocializmusból zsilipeltünk át a kapitalizmusba. Megrendítő, sokkoló trauma volt az a biztonságba belekényelmesedett, a munkanélküliséget legfeljebb a nyugati hírekből ismerő többségnek. Legfeljebb az idő tájt a ránk telepedő szovjet rendszert és a vele uralmon lévő tehetségtelenséget lehetett kárhoztatni. És nem kellett nap nap után százmilliós végkielégítési vagy milliárdos korrupciós ügyekben alámerülni. Nem okítottak köztehervállalásra offshore-lovagok. Nem ébresztették bűntudatunkat azzal a hamissággal, hogy európaiatlanok, önmagunkkal szemben felelőtlenek, más kultúrák iránt elutasítóak, intoleranciában alulmúlhatatlanok vagyunk. És nem a hatalmon lévők globális feloldódását kellett kontrázni ősi legendákkal. Akkor a harmadik típusú találkozások, a földönkívüliek jelentették a surranópályát.



A helyzet ma nemcsak lehangolóbb - hiszen a rendszerváltás utáni, önmagunk kormányozta huszadik évet számoljuk -, de sokkal veszélyesebb is, mert gyors változás érhető el ugyan a közéletben, a vezetési módszerekben, a mintákban, de a reális világból kimenekültek, a sámánokhoz fordulók visszatérítése csak lassú folyamat eredménye lehet. Vissza kell kapniuk a hitet a mában, önmagukban, az alkotóképességükben, az energiáikban. Amire múlhatatlan szüksége van mindannyiunknak. Nélkülük tervezhető a sikeresebb jövő - de elérni csak velük együtt lehet.