A Salome és az Elektra után ez az opera új stílust hozott Strauss zenéjében. A miértre magyarázat lehet a költő hatása, ám tény, hogy a zeneszerzőt is foglalkoztatta a váltás gondolata, ami a tőle való "legközelebb írok egy Mozart-operát" idézettel igazolható. Két tragikus mű után született hát ez a "zenés komédia", melyet a drezdai ősbemutató közönsége ovációval fogadott. A darab bejárta Európát, eljutott a tengerentúlra, és sikere ma is töretlen.

Pedig A rózsalovag rendezői általában nem ültetik át a cselekményt későbbi korokba, extrém helyzetekbe. A budapesti Operaház előadását ezúttal Andrejs Žagars, a Lett Nemzeti Opera főigazgatója állította színpadra, aki mégiscsak változtatott azzal, hogy a történetet Mária Terézia idejéből áthelyezte a szecesszió, vagyis a darab keletkezésének korába. Döntése mellett szól, hogy Mária Terézia idejében még nem létezett bécsi valcer, jóllehet ez Strauss művének egyik legvonzóbb sajátossága. E koncepcióhoz igazodik Julia Müernek a kort attraktív motívumokkal megidőző díszlete, és Kristine Pasternaka is ehhez tervezte a finom jelmezeket: nekik köszönhetően végképp a századelő levegője lengi be a színpadot, míg mi a boldog békeidők enyhén fakó színeit és formáit látva egyre erősebben érezzük, hogy szívesen időznénk e bécsi miliőben.

Még úgy is, hogy az első és a második felvonás színpadképe alig változik, néhány bútor cseréje jelzi csupán, hogy a Tábornagyné úri szalonja után Faninal polgári otthonában vagyunk. Keressük az indokot: talán a rendező így kívánta jelezni, hogy a feltörekvő parvenü már nincs messze az áhított céltól, és az arisztokrácia köreit el is éri, ha lányát az idősödő, kissé bumfordi (de mégiscsak báró!) Ochshoz adja. Amilyen egyívású e két felvonás díszlete, olyan meghökkentő a harmadiké, ahol minden (falak, ajtók, lépcső, a plafon a csillárral) derékszögben elfordul: ez "az időből kizökkenő tér" hivatott bemutatni, hogy a szereplők milyen változáson mennek át. Hús-vér alakok története ez, bár az alaphelyzet korántsem új: az idősebb nő-fiatal fiú, és az idősebb férfinek feleségül szánt fiatal lány sztorija nem egyedi az operairodalomban, sőt az ifjak egymásra találása is törvényszerű. Ennek ellenére a darab nagy élmény, főleg megfelelő énekesekkel. Mert egy jó Rózsalovaghoz tökéletes Tábornagyné, remek Octavian, kitűnő Ochs báró és persze biztos kézzel irányított, a művet alaposan ismerő zenekar kell.

Bátori Éva vérbeli Tábornagyné. Éppúgy képes védtelen lenni a reggeli szerelmes ölelésben, ahogy fogadni az audienciára érkezőket, megtréfálni a vidéki rokont, vagy szívszorítóan, ám önsajnálattól mentesen elgondolkodni az idő (és a fiatalság) múlásán. Méltó partnere a rajongó ifjú nadrágszerepében Meláth Andrea, aki nemcsak lánykérő-rózsalovagként áll helyt ragyogóan, hanem remekül alakítja a szolgálólánynak öltöztetett fiút is. Nagy tanulsága volt a bemutatónak, hogy ha itthon éppen nincs alkalmas Ochs, külföldről kell hozni. A fiatal német basszista, Lars Woldt kiválóan énekelte és játszotta a bárót, nem esett túlzásba, de nem is egyszerűsítette a figurát bohóccá, inkább néha már-már drámai magaslatokba emelte.

"Az Ön művészete olyannyira megfelel az enyémnek, mintha egymásért születtünk volna, és bizonyos, hogy valami szépet teremtünk együtt" - írta Strauss Hofmannsthalnak közös munkálkodásuk hajnalán. A rózsalovag márciusi premierjén ez a kettejük teremtette szépség sejlett fel a budapesti Operaházban.

Richard Strauss: A rózsalovag. Magyar Állami Operaház. Rendező: Andrejs Žagars.