Bár a magyar válogatott nem jutott ki a vébére, a bankadó kapcsán élenjárónak tekinthetjük magunkat, hiszen nálunk már biztosan lesz ez az adónem, miközben úgy tűnik, hogy máshol a bevezetés valószínűsége egyre kisebb.

A nemzetközi húzódzkodás mögött az áll, hogy a bankadó közgazdasági szempontból nem egyszerű eset. Általánosságban elmondható, hogy a pénzügyi közvetítő rendszer adóztatása strukturális szempontból az egyik legrosszabb adófajta, mivel a pénzügyi közvetítés a modern gazdaság vérkeringése, s az ilyen adók nem szándékolt mellékhatása igen komoly lehet, már csak a hitelezési tevékenység lassulásán keresztül is. Ezért van az, hogy a nemzetközi adó tervezése során olyan közpolitikai célokat tűztek ki, amelyek más módon sokkal nehezebben lennének megvalósíthatóak, az ilyen adóból származó várható negatív hatások ellenére is. A nemzetközi, globális bankadó közgazdasági célja ugyanis nem az adóbevétel növelése, mint a magyar esetben, hanem az, hogy bizonyos típusú tranzakciók drágításával csökkentsék az ezekből származó kockázatokat. Emellett a lépés célja, hogy olyan biztonsági alapot lehessen létrehozni a bankok befizetéséből, amely a jövőben banki csődök esetén a feltőkésítés terheit az adófizetők válláról levehetné. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer tartósan működőképes lehessen, az szükséges, hogy gyakorlatilag minden pénzügyileg fontos ország részt vegyen benne, ellenkező esetben ugyanis a pénzügyi tevékenység azokba az országokba helyeződne át, ahol ilyen adó nincs, s ezzel alapjaiban ásná alá az adó létjogosultságát.

A magyar bankadó azonban nem tranzakcióalapú, és nem is képez biztonsági alapot, így a fenti közpolitikai célokat nem is kívánja elérni. Az adó célja egyszerűen az állam bevételeinek a növelése. Figyelembe véve a negatív hatásait, feltehető a kérdés: itt és most ez a legcélszerűbb módja a költségvetési hiány csökkentésének? A közgazdasági elemzés szempontjából az a megfigyelés, hogy ez az adó politikailag valószínűleg népszerű, érdektelen. A lehetséges hatások értékelése szempontjából fontos látnunk, hogy a magyar adó a jelenlegi tervek alapján csak idén és jövőre él. Ha ez az adó valóban jó lenne, miért kell már most hangsúlyozni, hogy csak átmeneti? Azért, mert ha a pénzügyi szereplők arra számítanának, hogy ez hosszabb távon is velük marad, alapvetően változtatnák meg viselkedésüket, így már rövid távon is megjelennének a negatív hatások. Ha a piaci szereplők elhiszik, hogy az adó tényleg csak átmeneti, vélhetően nem indul meg a pénzügyi tevékenység tömeges kiszervezése külföldre, ami érzékenyen érintené a magyar államot az adóbevételeken keresztül. Az adóelmélet alapvető megfigyelése, hogy az adókat valójában nem azok fizetik, akikre azt kivetik, hanem ők ennek egy részét továbbhárítják. Ezt a hatást a magyar esetben is várhatjuk, a pénzügyi közvetítők megpróbálják majd az adó egy részét az ügyfeleikre áthárítani, ami miatt a hitelek drágábbakká válnak majd. A drágább hitelek miatt a hitelezési tevékenység pedig lassulni fog. Az ebből származó rövid távú növekedési veszteség talán nem drámai. Figyelembe véve a növekedési előrejelzések bizonytalanságát, még azt sem mondhatjuk, hogy a jövő évi növekedés bizonyosan alacsonyabb lesz, mint amit eddig gondoltunk.

Mi akkor az igazi probléma ezzel az adóval, ha a közvetlen hatások nem is drámaiak? A legfontosabb probléma, hogy rossz üzenetet küld, hiszen az új adó alanyai ad hoc kiválasztásának szempontja az volt, hogy ők egyrészt népszerűtlenek, másrészt sikeresek. A paradoxon az, hogy a nemzetközi tapasztalatok alapján az ország felemelkedéséhez sok népszerűtlen, de annál sikeresebb gazdasági szereplőre lenne szükség. Kérdés, hogy ezt a nem túl könnyű szerepet egy ilyen adóbiztonságú országban érdemes-e felvállalni?