Sokan pedzegették ezt.

Bagehot mindenesetre amellett tette le a voksát, hogy egyetlen közös európai pénz nem lehet sikeres, de kettő talán igen. Olyan jövőt vázolt fel, melyben „egy teuton pénz és egy latin pénz" bukkan fel, s úgy vélekedett, hogy „kétségtelenül a teuton pénz lesz a legkedveltebb"...

Igaz, Bagehot különbséget tett a teuton és a latin faj között is, ami már akkor is enyhén szólva balgaság volt, de a gazdaságra és a közös pénzre vonatkozó meglátásait manapság nem kevesen idézik. David Brooks, amerikai publicista például a The New York Times hasábjain a minap az európai hitelválság apropóján úgy fogalmazott, hogy a gazdag és jóléti észak-európai államokban az emberek „hisznek abban az egyszerű morális elvben, miszerint az erőfeszítés és a kitartás szükségszerűen meghozza a gyümölcseit... az önuralmat és a szorgalmat jutalmazni kell, míg a lustaságot és az önelégültséget nem".

Még a nyáron - amikor pedig az euró-válság még nem is volt ilyen heves - Thomas Friedman arról informálta olvasóit, hogy a válság kulcskérdése, legalábbis szerinte: vajon a görögök miért képtelenek tanulni a németektől? „A németek most azt mondják a görögöknek: mi adunk nektek kölcsön pénzt, de csak akkor, ha úgy viselkedtek, mint a németek, már ami a megtakarításokat illeti, vagy azt, hogy hány órát dolgoztok hetente, milyen hosszú szabadságot vesztek ki, milyen tisztességesen fizetitek az adókat..."

Kétség nem férhet hozzá, hogy a német társadalom hatékonysága és rendszeretete (egyébiránt az élet szinte valamennyi területén), igencsak imponáló. Ám a sztereotípiák huncutok és félrevezetőek. Ráadásul a tények nem is támasztják alá őket.

Erre a többi között az amerikai Slate magazin hoz adatokat.

Az már csak igaz, hogy a németek és a görögök igencsak eltérő mértékben dolgoznak, csakhogy nem úgy, ahogyan mi azt eddig hihettük, vagy ahogyan azt sugalmazták. Az OECD adatai szerint ugyanis az átlag-német 2008-ban 1429 órát dolgozott a munkahelyén, az átlag-görög viszont 2120 órát töltött munkával. Spanyolországban az átlag-dolgozó 1647 órát serénykedett, s a felmérések szerint a hollandok voltak a leglustábbak. Németalföld szorgosai mindösszesen 1389 órát húztak le a munkahelyükön 2008-ban.

A felmérés kommentárja szerint túlságosan leegyszerűsítő az a magyarázat, hogy az egyes országok csakis azért gazdagok, mert a polgáraik keményen dolgoznak. Hiszen például egy rizsfarmer jóval többet és keményebben dolgozik, mint egy amerikai publicista, s láthatjuk, hogy például éppen a németek dolgoznak - például a görögökhöz vagy a spanyolokhoz képest - a legkevesebbet vén kontinensünkön.

Közelebb visz-vihet a valósághoz, ha több tényezőt vizslat az elemző. Például azt, hogy a németek és a hollandok fukarabbak, vagyis hát takarékosabbak, mint a dél-európai népek, kevesebbet is fogyasztanak annál, mint amennyit megtermelnek, következésképpen magasabb az exportjuk is, mint a bevitelük.

Ezzel együtt is, szinte lehetetlennek látszik, hogy mindenki, vagyis minden ország a németeket „másolja". Hiszen például a te exportod, az én importom, a te megtakarításaid az én kölcsöneim, a te értékpapírjaid az én adósságom... Vagyis: a lehetőségek korlátain belül élni jó ötlet ugyan, és egyúttal hasznos tanács is, csakhogy nem mindenki fogadhatja meg. Az európai válság gyökerei szinte bizonyosan nem a spórolás vagy a lustaság kategorizálásával írhatók le. Pedig sok felületes (vagy érdekek vezérelte) elemző teszi ezt...