Részben a magyar csapat önbizalom-hiányos, berezelt játéka hangolt le (holott a félelmetes hírű vendéglátó a hajdani BEK-győztesre csak nevében emlékeztetett), részben a magyar szurkolókról mutatott képek borzasztottak el (amit a különféle televíziók legkülönbözőbb hírműsorai sűrűn ismételgettek). A magyar ultrák vandál, parlagi bandának látszottak, akiket - a filmanyagok tanúsága szerint - a helyi rendezők mértéktartóan kezeltek.

Aztán itthon olvasva az újpesti szurkolókat elkísérő Index és Magyar Nemzet tudósításait, ugyancsak elképedtem.

A mérkőzés képe a hazai leírásokban sem változott előnyére, az eredményről nem is beszélve. Nem úgy a magyar szurkolókról alkotott vélemény. A vonatutat végigkísérő tudósítók ugyanis azt állították, hogy bár a kigyúrt testű, tetovált újpestiek megjelenésükben félelmetesek voltak, és rasszizmusba hajló verbalitásuk is visszaélt a vendégjoggal, de mindvégig fegyelmezetten viselkedtek, követték a rendőrök vagy a rendezők - akár extrém - utasításait is, és nem voltak agresszívek. A forróságban is tűrték a hosszúra nyúlt várakoztatást, a motozást. Nem randalíroztak, nem törtek és nem zúztak, és nem dobálták a peronon várakozókat. A sokat mutogatott kordonbontási kísérlet is válasz volt csupán a román szektor kődobálására, meg az ordenáré transzparensre. A román média mégis mindent megtett azért, hogy a gyűlöletes keleti horda képét erősítse a nézőben



A tanulság persze sokféle lehet. Például az, hogy aki külsőségeiben félelmetesnek akar látszani, az hiába tesz túl a legszorgalmasabb ministránson, hiába tartja be az úttörő tizenkét pontját, attól félni fognak, és azzal ijesztgetnek. Aztán az is, hogy a médiamanipulációhoz, torzításhoz kell némi valóságelem, amire persze bármilyen történet felépíthető. És talán az is, hogy akik felé a gyűlölet vagy a megvetés az "adjonisten", azoktól a "fogadjisten" sem lesz különb.

A múlt hét krónikájához tartozik még, hogy bár a politikusokat szokás értelmetlen feszültség keltésével vádolni, a román sajtót bejárt újpesti rémtörténetet épp a tusnádi Orbán-Basescutalálkozó józansága, közvetlensége és őszintesége egyensúlyozta ki.

Így érdemes hagyatkozni a sztereotípiákra.




A jó hír ára

Látszólag okunk van az ünnepre, a kormányoldal él is a lehetőséggel. A múlt héten túljegyezték a - meghatározott befektetői kör részére kiírt (!) - egymilliárdos eurókötvényt. S mivel a válság berobbanása óta a magyar állam piacképtelen volt, most kiléptünk a karanténból. Segítségünkre sietett a javuló nemzetközi helyzet, és az is, hogy a kormány megszorító intézkedéseinek hatására a költségvetés sem látszik már Augiász istállójának. Lendvai Ildikó rögvest fel is szólította Orbán Viktort, hogy nyilatkozataival ne rongálja Magyarország pozícióit, kormánypárti újságok pedig már azt is felvetették, hogy jövőre talán már újabb IMF-hitelre sem lesz szükségünk.

A baj csak az, hogy az elmúlt kilenc hónapban a 20 milliárd eurós IMF-hitelkeret kétharmadát lehívtuk, a felét pedig el is költöttük. A szerződés szerint a visszafizetést 2011-ben kellene megkezdenünk, és 2013-ra teljesítenünk, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az egy év alatt felélt (sic!) összeget három év alatt kellene összespórolnunk és visszaszolgáltatnunk. Ez viszont szimpla képtelenség. Még úgy is, hogy a piac - méltányolva súlyos öncsonkításunkat - beszáll az adósság finanszírozásába.

A képhez ráadásul az is hozzátartozik, hogy szakértők szerint az eurókötvény jegyzésekor előnyben részesített befektetői kör a tranzakció után szinte azonnal - mintegy 15 millió euró, azaz 4 milliárd forint haszonnal (a cafeteria megadóztatásából származó bevétel nagyságrendjében) - adhatott túl friss szerzeményén. Mi, kibocsátók ennyit buktunk. Ebből is látszik, hogy a jó hírnek olykor nagy ára van. S hogy amit áldozatot elvárva szedegetnek össze adóforintjainkból, az milyen könnyedén úszhat át mások zsebébe.