Az apropót a dunaharaszti apa szörnyű tette adja, amely véget vetett egy szerencsétlen kisfiú életének. A műsorvezető jobbára megadóan vagy helyeslően hallgat, míg az interjú alanya elszántan ostorozza a család Magyarországon meghonosodott intézményét.

Azt állítja a tipikus magyar családról, hogy abban a férj a nagyszoba foteljában ülve nézi a meccset, míg a feleség a konyhában mos, főz, mosogat, és pesztrálja a gyerekeket. A férj kiüvölt a feleségének, hogy hozzon sört, és ha nem elég hidegen érkezik a kívánt ital, nagy pofonnal ad nyomatékot kívánsága komolyságának. Ilyenkor az asszony rohan a sarki közértbe, hogy elkerülje a nagyobb verést.

Most azzal ne vesződjünk sokat, hogy a hazai bajnokikat néző magyar férfinak van-e oka idegeskednie a televízió előtt, s hogy a mérkőzések színvonala miként korrelál a családi élet minőségével.

Arra azonban fordítsunk kellő figyelmet, hogy a tipikus magyar liberálisok miért - amúgy szakmányban szidott és elutasított - sztereotípiákkal festenek képet a szerintük tipikus magyar családról.

Sándor Klára a család fogalmának hazai elkorcsosulására legfőbb bizonyítékként a családfő fogalmának elterjedtségét említette, amely eleve hierarchikus rendet feltételez, s belőle természetszerűen következnek a Dunaharasztin előfordult rettenetek. A gyerek agyonverése.

Szép az ív.

Ha azt írnám, hogy a tipikus liberális világban a család szitokszó - kivéve, ha egymást szerető egyneműek kelnek egybe, vagy ha heterók mingliként élik az életüket, mivel a sok távollét eleve kizárja a mindennapos egymásverésüket -, mindjárt kapnék az arcomba a durva általánosításért. (Mert a PC-beszéd nemcsak a mondandón, de a mondón is múlik.) Nekik szabad a családról úgy értekezniük, mintha az más sem lehetne, csak az erőszak színtere, ahol vagy a férj veri a feleséget, vagy a feleség a férjet, esetleg együtt verik - naná, hogy részegen - a gyereket.

Tipikus magyar családról beszélget Kuncze Gábor és Sándor Klára, holott egyikük sem él tipikus magyar családban. Az utóbbinak momentán férje sincs. Nyilván, így nem verik orrba, ha nem hideg sörrel érkezik a nappaliba. Ezért lehet elfogulatlan, megértő és hiteles.



Magyarok kizárva

Az államilag érintett Volánbusz Zrt. olyan közbeszerzési pályázatot tudott kiírni 2010 júniusában, hogy azzal az összes magyar cég indulását ellehetetlenítette. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium ezért közleményben jelezte rosszallását, amiből logikusan kell következnie, hogy a közlekedési vállalat tulajdonosi jogosítványait gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. megakasztja az eljárást, és újat kezdeményez. A szállítandó hatvan busz a nyertesnek üzleti sikert és túlélési reményt, sokaknak munkát, családoknak egzisztenciális biztonságot jelenthet - a válság közepén.

Remélhetjük ezután, hogy versenyben - s nem előzetes rostán - választják ki a legjobb minőségű és legolcsóbb járművet.

A történet mellesleg azt is megmutatja, hogy a kormányváltáskor milyen tudati állapotban voltak államunk vezetői és alkalmazottai. Hogy mit képviseltek? Hogy kiknek az érdekében jártak el? S hogy miért?

Már sokszor hivatkoztuk, hogy Franciaországban és Németországban a közbeszerzési eljárások 75-80 százalékában a hazai cégek a nyertesek, míg Magyarországon ez a szám jó, ha eléri a negyven százalékot. És mint a példa mutatja, nem okvetlenül azért, mert ennyivel gyengébbek a magyar ajánlatok, hanem mert a rajtvonal közelébe sem engedik őket. Finoman írhatnám, hogy a külföldiek lobbiereje nagyobb, de a valóság ennél sokkal durvábbnak tűnik fel. A tenderkiírók korrumpálhatóak. És a környezet is megdolgozott.

Itthon divat provinciálisnak, nacionalistának lehordani, erkölcstelennek feltüntetni, aki a magyart hozza helyzetbe. Holott az önfeladásnál, magunk alábecsülésénél semmi sincs károsabb, pitibb és szánalomra méltóbb.