Az interjút az Index kérte és adta közre, a felkínált és elfogadott lehetőségtől pedig Balog Zoltán szándékozott elállni. A helyzet fintora, hogy a Fidesz kormányzati szerepre készülő politikusát a szocializmusban fogant sajtótörvényre (1986. évi II. tv.) hivatkozva utasították helyre. Joggal. A kifogása ugyanis nem tartalmi volt - mondjuk, hogy meghamisították a mondandót -, hanem formai, hiszen a "nem aktualitás" már az interjúadás pillanatában is nyilvánvaló lehetett volna. (A választások kétharmad időben tartottak, a pozíciókat hivatalosan még senkinek sem adták oda.)

Ilyen esetben az interjúgazda elgondolkodhat azon, hogy méltányolja-e a kérést, és megvárja az "aktuálisabb" időpontot, vagy fügét mutat. (Az angolszász gyakorlat az előbbit kizárja, a kontinentális megengedőbb, s a gesztusért cserébe exkluzív információ formájában megjelenő gesztust lehet remélni.)

Az Index világossá tette, hogy nem bizalmaskodik, kihasználja a kinyílt teret.

Az interjúból amúgy a döntés logikusan levezethető. A kérdező úgy sorozta végig az interjúalanyát, a reménybeli romaintegrációért felelős államtitkárt, mintha a beszélgetés során nemcsak percre pontos kormányzati tervet kellene feltárnia a cigány-magyar együttélés egész - az elmúlt húsz évben a végletekig súlyosbodó - problémahalmazára, de biztos gyógyírt is.

Nem csodálom, hogy a túl hosszúra nyúlt menet végére érve a minden kérdést megválaszoló Balog Zoltán jobban szerette volna megvárni a kinevezését.

De akkor már késő volt.

Tanulság, hogy a választás első fordulóját döntő fölénnyel megnyerő politikai erő másnaptól megszűnik ellenzéki párt lenni. Minden feléje irányuló gesztus már a hatalom jövőbeni birtokosának szól. Az alázatos éppúgy, mint a dacos.

Aki ezt nem rendezi el magában, minimum csalódni fog.

Az internetes médium kérlelhetetlenségéről sugárzott képet némileg árnyalhatja az a történet, amely szerint az Index másik nyilvánosságot látott írásából egyszer csak "kiugrott" az a szövegrész, amely csupa márkás, nagy hatalmú üzletember névsorát kötötte a futballhoz, és egymáshoz. (Az újságíró pedig cenzúrát kiáltva azonnal felmondott.)

Ha valaki arra a következtetésre jutna, hogy a politika és a gazdaság (úgy is, mint hirdető) viszonylatában - a közhiedelemmel ellentétben - nem az előbbinek van képessége a sajtó moderálására, nem biztos, hogy téved...



Múlt idő

Az MDF maradék elnöksége a választási kudarc fő felelőseként a kampányfőnököt és az SZDSZ-szel kötött megállapodást jelölte meg. A közlemény bár felemlíti, hogy Somogyi Zoltán hosszú ideig határozta meg a fórum kommunikációját, arról megfeledkezik szólni, hogy 2004-ben és 2009-ben vele volt szerencséje képviselőt küldeni az Európai Parlamentbe, és 2006-ban ugyancsak vele együtt érkezett meg a magyar Országgyűlésbe. (Testvérek között is minimum hatévnyi együttműködésről beszélünk.) Mi tagadás, ezen időszakban a megmaradás törvényét meglehetősen szűken értelmezte az MDF vezérkara, és a múltat antalli örökségestül, vidéki bázisostul, testestül-lelkestül úgy hagyta maga mögött, hogy a szocialisták oldalára evickélve már a formájára sem emlékezett, nemhogy a tartalmára.

A túlpartra érkezés biztos jelének tűnt Dávid Ibolya 2006-os kosara Orbán Viktornak, majd Bokros Lajos kabalafigurává jelölése, végül a skarlát betűssé vált szabad demokratákkal kötött választási együttműködés.

Somogyi marketingpolitizálásának kártéteményeit nincs okunk alábecsülni, mégis súlyos aránytalanságnak tűnik fel, hogy a döntések meghozatalára tartott elnökség a mai romhalmazt kizárólag a politikai kommunikátor bűnéül rója fel.

De akárhogy volt is, a lényeg már a múlt időn van. Hogy az MDF a történelmünk, és nem a jövőnk része.