A világra való nyitottságára méltán büszke mainstream mondandója leginkább abban volt összefoglalható, hogy a "haladó" kultúrát ma az ország öt százaléka műveli és érti, a közszolgálati televíziónak épp ezért az lenne a dolga, hogy a minőségi, kortárs alkotásokat megörökítse, és - érettség és érdeklődés hiányában - elmentse az utánunk következőknek. A mondandó ugyan magában hordozta a biztatóbb jövő reményét (amit persze, nem tudom, mi hozna létre, ha saját képességünkben nem hiszünk), de plasztikussá tette a ma leértékelését, lebecsülését is.

Sajátos. De érthető. A honi liberálisok, miután elitista politikájukkal elveszítették a támogatottságukat, s 2010-ben jó eséllyel kimúlnak a döntési pozíciókból, azt a jogot kívánják fenntartani maguknak, hogy a "haladás kultúráját" - tömegtámogatottság híján is - maguk határozzák meg és állítsák elő. Közforrásokból. Csak a köztelevíziók esetében évente 39 milliárd forint sorsáról beszélünk, amely oktatásra, egészségügyre éppúgy fordítható lenne, ahogy kultúrházak fenntartására. Mondjuk így: közjóra.



Azt csak margón kívül kérdezem, hogy Lao-ce, Arisztotelész vagy Leonardo da Vinci után mit kell értenünk a kultúra haladásán. Hacsak azt nem, amit az egyszeri tábornok mondott ünnepi beszédében, amely a neki leírtak szerint a kapitalizmus rothadó és halódó voltáról szólt, de a félreolvasás után máris a haladás megtestesítője lett, mire a szónok, észlelvén a logikátlanságot, azzal a magyarázattal szolgált, hogy "a kapitalizmus a rothadás felé halad".

Hogy a kultúrával mi történik ma, azt magunkon látjuk. Merthogy a kultúra nem pusztán Esterházy vagy Csoóri irodalma, nem Kurtág vagy Szokolay zenéje, s nem Rajk vagy Makovecz építészete, de közlekedésünk az utakon, hétköznapi viselkedésünk, környezetünk megértése, pénzügyeink kezelése vagy éppen gazdasági versenyképességünk.

Rossz bőrben vagyunk, és a közösből a magáét jócskán kihasító elit kiváltságaival együtt mindinkább (offshore és onshore) szigeteken különül el, külső megfelelési kényszerek hajtják, s magát már csak a jövővel képes azonosítani; annál kevesebb reményünk van arra, hogy sikeresek legyünk a XXI. században.

A közjó kultúrájára lenne szükségünk. Olyanra, amely együtt emel, erősít, tesz sikeresebbé mindannyiónkat.

Az válna a köz szolgálatára.




Európa legjobbjai

Mire ezek a sorok megjelennek, önök már tudják, hogy húszéves labdarúgóink az utánpótlás-világbajnokság első vagy harmadik helyéért (!) mérkőznek. Az azonban már lapzártakor bizonyos, hogy Magyarország Európa legmesszebbre jutott csapatával büszkélkedhet.

Ehhez fogható sikerben utoljára 25 éve volt részünk, amikor Bicskei Bertalan legénysége megnyerte az Európa-bajnokságot. Kár, hogy azok a fiatalok felnőttként már képtelenek voltak az ismétlésre. De most örömidő van, nem a búslakodásé, a kiszólás is csak azt célozza, hogy a mostani mindenből nem okvetlenül következik a valami - ahogy a semmi sem.

De vissza a diadalhoz! Fel kéne fejteni az eredetét, a mozgatóit, és amit csak lehet, rendszerszerűvé tenni az utánpótlásképzésben. Mi történt tíz éve, amikor ezeket a gyerekeket - Némethet, Komant, Gulácsit, Szabót vagy Korcsmárt - kiválasztották, hol és kik foglalkoztak velük, hogyan menedzselték őket stb. stb.? Hátha a tapasztalatokat összegyűjtve elkerülhetnénk, hogy megint negyedszázadot várjunk a következő ünnepre.

Annyi bizonyosan kiolvasható az egyiptomi diadalmenetből, hogy a világfutball nem ellenünkre változott, nem eleve elrendeltek a kudarcaink, s a mostani nagyoktól nem kötelező 3-5 év múlva is bekalkulálnunk a papírforma vereségeket.

A húszévesek és a DVSC idei remeklése, akárcsak az erősödő futballakadémiák lendülete vagy az MLSZ telki központjának létrejötte a változásról üzen. Arról, hogy valami itt elkezdődött. Lássuk be, kevés ilyen reményekkel kecsegtető ágazat fedezhető fel a válság sújtotta országban. S bármily szomorú ezt konstatálni, a leszakadók előtt a sport nyithat utat a kitörésre, a felemelkedésre. Feltéve persze, hogy a tehetségek ambíciója kormányzati támogatást kap, az üzleti világ pedig rendbe szedi a nemzeti bajnokságot. Ha így lesz, nem kell hozzá tíz év, és új időszámítás kezdődik a labdarúgásunkban. És szurkolói életünkben is.