Az elmúlt húsz évben más sem nyitott határt ebben a régióban, csak Horn Gyula. Osztrák kollégájával ő vágta át a fotózásra odahagyott kerítésszakaszt. Az összes külföldi kitüntetést neki adták. Őt ünnepelték szerte Európában. A keletnémeteket kiengedő külügyminisztert. A pártállam magányos hősét.

Afféle közép-európai abszurdként.

A rendszerváltás a magyar kormányfőt Londonba siettette - pénzt keresni. A belügyminiszter nyugdíjba vonult. A népi-nemzeti államminiszter pedig, bár itthon maradt, és a politikától sem távolodott el, de átsodródott a túloldalra. A döntéshozatalban részt vevő Németh Miklós, Horváth István és Pozsgay Imre így satírozta ki "magát" a határnyitást megörökítő történelmi pannóról.



Nem úgy Horn építőmester, aki nekilátott az összeomlott szocialista párt visszaépítéséhez. Állványzat kellett hát alá. Itthon éppúgy, ahogy külföldön. Övéi megmintázták róla a Szovjetunióval is dacolni kész politikus szobrát, és felavatták. A Nyugat pedig méltányolta a magyar akaratot. (Azóta is ezt teszi.)

Németh Miklós a nagykereszt augusztus huszadiki átvétele után nyilatkozta, hogy húsz évig tűrt és várt szótlanul az igazság pillanatára. Ami most eljött. Elhozta neki Horn súlyos betegsége és a szocialisták teljes szétzilálódása.

Az ország megint romokban. A jövő kevés szépséggel kecsegtet. Megint a múltnak kell felfénylenie. Előhívták a sötét szobából az elfeledett, agyonhallgatott Németh Miklóst. És máris új film pörög. A határnyitó miniszterelnöké. Ez is szocialista, de legalább realista.

Horn végképp eltörlésének a hibáját azért illdomos nem elkövetni.




Korszakhatár

A fővárosban folyik a leglátványosabb küzdelem. Az MSZP és az SZDSZ is a másikra tukmálja a közlekedés felügyeletét. Az összes BKV-s végkielégítéssel, metróprojekttel, villamospálya- és hídfelújítással egyetemben. Az évekig békésen együttműködő koalíciós társak szeretnének kilépni az összedőlő tákolmány alól, de már gerendák zuhantak le, lábakat szorítva maguk alá. Csonkolni kellene, hogy szűnjön a fogság.

Budapest székesfőváros - bírósági közreműködés nélkül is - rabul ejteni látszik elöljáróit. Az egész társaság vállalhatatlanul ciki lett. Demszkyvel, Hagyóval, a háttérből irányító politikai vállalkozókkal egyetemben.

És országszerte kevés a kivétel.

Csoda-e, ha az eddig támaszul szolgáló, jól tartott liberális és szocialista értelmiség is egymás politikai elitjét öklözi? Hogy a jobbítás szándékával, vagy félelemtől vezérelve? Ki így, ki úgy.

A Népszabadságba rendszeresen bedolgozó liberális publicista a minap Séta című publicisztikájában küldte el a szerinte tolvaj szocialistákat a jó édesanyjukba, és "üdvözölte" a nácik hatalomra jutását. Az írás nem a szokásos felületen jelent meg. (Ott tűzfalnak ütközött...) Kóválygott kicsit az interneten, majd ellenzéki lapokban kapott nyilvánosságot. A szerző ott láthatta viszont sorait. Nem lett tőlük boldog.

A bevallottan jobboldalgyűlölő Bächer Iván kiborult. A Népszabadságban immár megjelenni engedett, súlyosan magyarázkodó utóiratában elismerte, hogy nem a leplezetlen rablógazdálkodás undorította meg, s nem tolvajt kiáltott. Csak következményétől, a szerinte náci (!) politikai ellenfél hatalomra jutásától rettent el.

Legalább tudjuk, hogyan sikít egy liberális demokrata.

Merthogy közelítve a szinte elkerülhetetlen változásokhoz mind több bächeri kifakadásban lesz részünk. A matató kezek éppúgy megszaporodnak, mint a "ne lopjatok olyan feltűnően" felütésű, kétségbeesett mondatok.

A Séta című írásmű korszakhatárt jelez. Már nemcsak az ellenzék, nemcsak a választók többsége, de a kormányzó elit közvetlen környezete is torkig van a nyolcadik éve tartó hatalomgyakorlással. Az ön- és közszuggesztív nácizás sikertelensége, mi több, bumeránghatása is jelzi, hogy alig maradt már bűn, amely a szocialisták és a liberálisok alá taszíthatna politikai csoportosulást. (Lázas kutatás folyik utána.)

Odaát a jobboldaltól való rettegés és az öngyűlölet vívja harcát. Ideát a kétség tornyosul: milyen mélységből kell hozzákezdeni az újjáépítéshez?