Szollár Domonkos - kínos helyzetekben használatos kommunikációs eszközzel élve - abszurdba tolta a cáfolandó állítást, hogy aztán fölényes magabiztossággal tehesse helyre. Mégis elgondolkodtató, hogy a kormányzati válasz - afféle széljegyzetként - hivatkozott a 2006-ban elindított, a "közigazgatás hatékonyabbá és olcsóbbá tételét szolgáló modernizációs folyamatra", amely - szerinte - a szervezeten belüli problémák kiszűrését, és így - ki gondolta volna az ellenkezőjét? - a köztisztviselők érdekeit szolgálja.

Jó bonyolult, nem? Normál körülmények között értelmetlen is lenne szétszálazni, de most a szokásosnál sokkal fontosabb üzenettel bír. A közigazgatás ugyanis nap nap után a szétesettség jeleit zúdítja ránk. A munkatársak már látni vélik a jövőt, s annak fő sodrában nem találják mostani "kenyéradó gazdáikat", így ma már csak túlélni szeretnék őket. Ráadásul a szóvivő által említett "modernizációs folyamatban" leginkább azt láthatták meg, hogy munkájuk biztonságot nyújtó szerkezetét, szabályrendszerét szétzúzták, helyette használható újat nem építettek fel, feladataik jó részét csapnivaló minőséget nyújtó, ám súlyos pénzekért dolgozó, külsős cégeknek outsourcingolták, s a lojalitás igényét minden addigi elképzelést felülmúló szintre emelték. A célegyenesbe érő hatalom pedig nemhogy hét és fél év munkájának sikereit, eredményeit rendezgetné össze kampánykészre, ellenkezőleg - a válság szorításában és az ellenzék felelősségre vonási fenyegetéseinek árnyékában - nagy rohammal próbálja meg jóvátenni a mögötte hagyott idő kártételeit, eltüntetni nyomait, kiigazítani hiányosságait és hibáit.



A két szándék közötti ellentét egymásnak feszül, és bénítja még azt is, amit a súlyos közbizalmi válság működőképesen hagyott.

A kormány béna kacsa. Alkotni nem tud, időt húzni még képes. Lojalitásvizsgának veti alá a maradék közigazgatást, hogy valamivel lekösse energiáit, és visszatartsa az idő előtti átállástól. Azt mondja, velük tesz jót. De ezt mondja rólunk is. Mi meg tudjuk, hogy magán kívül már senkit sem szolgál, s hogy minden hatalomban töltött perce akadálya a kilábalásnak.

Nem könnyű nekünk. Azoknak meg végképp feszengős, akik lojalitásvizsgára vannak ítélve. Viselniük kell, hogy a kormány radarságokat beszél.


A tenyeres fonákja

Thierry Henry előbb jobb kezével lestoppolta a labdát, majd ballal a lába elé tenyerelte, beadása nyomán Gallas a világbajnokság 32-es mezőnyébe bólintotta a franciákat. A svéd játékvezető magától értetődő természetességgel ítélte érvényesnek a gólt. Párizs megérhetett neki egy misét...?

A mozdulatsor különleges volt, anynyi szent. Valami hasonló kellene hát hogy kövesse. A fair play meg a becsület szellemében, ami nélkül a futball iránti feltétlen bizalom meginoghat, s akkor az üzlet is odavész. Bonyolítja a helyzetet, hogy a fatális tévedéssel vagy csalással kedvezményezett válogatott éppúgy francia, ahogy az Európai Szövetség (UEFA) elnöke. Az sem közömbös, hogy a világbajnoki ezüstérmesről beszélünk, melynek bajnoksága lényegesen komolyabb tényező, mint a kiesett íreké. Azt pedig épp csak megemlítem, hogy a bíró mint hibapont a játék immanens része, s mégoly nagy tévedésének utólagos korrigálása (lásd újrajátszott meccs) nehezen kezelhető következményekkel járna. (Például egyetlen mérkőzés sem érne véget a lefújás pillanatában.)

Bármennyire egyszerű megítélni, hogy az íreket durva sérelem érte, annyira képtelenség reparálni a helyzetet. Nem kérdés, hogy a játékvezetői hármast örökre el kell tiltani, az írektől pedig bocsánatot kell kérnie a francia szövetségnek. A házigazdákat ellenben csak akkor lehetne kizárni a további küzdelmekből, ha bizonyítást nyerne, hogy okot szolgáltattak a bírói hibára. Ilyen esetre azonban ritkán akad példa. Különösebb kockázat nélkül megjósolható, hogy most sem lesz.

Franciaország csapata rútul a délafrikai világbajnokság mezőnyébe tenyerelte magát. Ám az utóbbi időben nyújtott teljesítményével nem idézheti meg dicső elődei emlékét.

Erre kezességet mernék vállalni.