A párizsi napilapban ezúttal Magyarország címlapos sztori, a vasárnapi lapszám elején egy hatalmas Orbán-képpel. 

A korábban meglehetősen ellenséges hangulat után a Le Monde hétvégi száma a békülékenységről tanúskodik: a lap Budapestre küldött tudósítója, Yves-Michel Riols megpróbálja elmagyarázni a francia olvasóknak a magyar „hideg polgárháború" okait, és azt, miért „látja Orbán Viktor kétségtelenül jól a helyzetet", még ha „módszere aggodalomra is ad okot".

A szerző „az orbáni módszer anatómiáját" akarja felvázolni. Egy összehasonlítással kezdi: a mai Jávor Benedek - aki koránál „jó tíz évvel fiatalabbnak" néz ki - az egykori, húsz évvel ezelőtti Orbán Viktorra emlékezteti a lapot. Jávor, az LMP politikusaként - amely párt nevét kissé körülményesen fordítja a francia lap („Lehetséges másképp politizálni") - „a frissességet és a megújulást", „a változás iránti igényt" fejezi ki.

Jávor meg akarja változtatni a magyar politikát, az ugyanis „hideg polgárháborúvá" vált. „A magyar elitnek húsz éve nem sikerült a demokrácia kultúráját meghonosítani", panaszolja fel a zöldpolitikus. Jávor szavai „alig különböznek attól a módtól, ahogy Orbán Viktor beszélt egykoron", írja a Le Monde. A kormányfő ugyanis húsz éve a párizsi napilapnak még így definiálta saját pártját: „liberális, radikális, alternatív". Ezt a hármasságot pedig akkoriban - „álomcsapatként" - Orbán, Deutsch - „aki az ifjú lányok szívére hatott" - és Fodor jelenítette meg. „Jávor Benedeket is elszédítette Orbán Viktor, sőt, többször is szavazott a Fideszre", jellemzi az LMP frakcióvezetőjét a párizsi balliberális napilap.

Mára Orbán azonban „éppen mindennek az ellenkezőjét képviseli". A francia cikkíró e ponton nem áll meg, nem az ismert vádakat mondja fel, hanem felvázolva a magyar politika elmúlt húsz évét, megpróbálja megérteni, „hogyan válhatott Magyarország, amelynek jövője a szovjet blokk összeomlásakor a legígéretesebbnek tűnt, mára Európa fekete báránya". Ráadásul e történetben Orbán szerepe egész Közép-Európában „rendkívüli", ugyanis egyetlen más politikusnak sem sikerült két évtizedet átvészelnie.

Yves-Michel Riols szerint a magyar helyzet oka a politika és a társadalom megosztottsága, elvégre az ellenzék már 1990-ban is egymás ellen indult harcba, miközben más kelet-európai országokban az ellenzék egységes tudott ekkor még maradni. 1994-re „a liberális disszidensek" összeálltak „a régi rezsim örököseivel", s Orbán nem követte őket, hanem ehelyett egyesítette „a posztkommunista baloldallal szembeni minden irányzatot".

1998-ban aztán hatalomra került, „az európai vezetők liblingje" lett Orbán, akinek két célja volt első kormányzása alatt: a középosztály fejlesztése és a nemzeti rehabilitáció. A Le Monde szerint ez utóbbi célt nem szabad lebecsülni, mert „gyakran elfelejtjük, hogy Közép-Európa államai egészen a kilencvenes évekig gyarmatok voltak. Magyarországon, mint szomszédjainál, a második világháború valójában 1991-ben ért végett, amikor a Vörös Hadsereg elhagyta a területét".

Orbán első ciklusát ráadásul sikeresnek ítéli a balliberális napilap, kiemelve, hogy a GDP 52 százaléka volt csak az államadósság. Ám 2002 és 2010 között „a korábbi kommunisták és a liberális disszidensek" kormányozták újra az országot. És a lap szerint „a ma Orbán Viktorát (...) csak ennek fényében lehet megérteni".

A szocialista-liberális kormány időszakából a Le Monde kiemeli Medgyessy Péter lemondását - „miután kiderült, hogy együttműködött a korábbi rezsim titkosszolgálatával" -, valamint Gyurcsány őszödi beszédét és a 2006-os utcai harcokat, amikor „a tüntetőket addig nem látott erőszakkal verték le". „Még rosszabb: a felelősöket fedezték és kitüntették", háborodik fel a Le Monde szerzője.

Mára „a kiábrándultság általánossá" vált. Lánczi András a francia újságnak azt nyilatkozza, hogy „csak a magyarok tizenöt százaléka elégedett az életével". Hankiss Elemér pedig úgy látja, hogy nincs is okuk elégedettségre a magyaroknak, ugyanis „a demokrácia inog, a gazdaság rossz helyzetben, és a társadalom szétesett". Ráadásul a Fidesz sem tudott ezen változtatni, Hankiss szerint pusztán „az egyik nepotizmus váltja a másikat".

Orbán mindezt látja, de a lap szerint „aggodalomra ad okot" az általa választott megoldási módszer. Bod Péter Ákos szerint Orbán intézkedései „egy irányba mutatnak, az erős hatalomkoncentráció irányába".

A Le Monde mégis úgy véli, hogy „Magyarország nem lett diktatúra". És „ezt még Orbán ellenfelei is elismerik". A lap idézi Mong Attilát, a Magyar Rádió elbocsátott újságíróját, aki szerint „abszurd Orbánt fasisztának, antiszemitának vagy nácinak nevezni".

A francia napilap úgy véli, mára Orbán legnagyobb érve önmaga mellett az lehet, hogy a szélsőjobboldal egyetlen ellensúlya, tekintve, hogy „a baloldal diszkvalifikálódott".

A lap kitér arra is, hogy jellemezhető-e az az Orbán konzervatívként, aki „mindent fel akar rázni". Politikáját egyszerre jellemzi „baloldali etatizmus" és „neoliberalizmus". Bod Péter Ákos szerint Orbán gazdasági intézkedései nem igazodnak a kor elvárásaihoz.

A lapban Yves-Michel Riols és Sylvie Kauffmann újságíróknak Orbán Budapesten interjút is adott. Ebben elmondja, hogy a húsz évvel ezelőtti és a mai Orbán Viktor között az a különbség, hogy „ma öt gyerekem van". Hozzáteszi, hogy őt az ideológiák nem érdeklik, csak az értékek, és „azok nem változtak". „Ez a nemzet a szabadságharcosok nemzete", jellemzi a magyarokat. „Ehhez a hagyományhoz tartozom én is", mondja magáról.

A legfontosabb témának „a nemzeti szuverenitást" nevezi meg, még ha - korábbi nyilatkozataival szemben - ezúttal elismeri, hogy „ez a gyakorlatban elég bonyolult, mert olyan világban élünk, ahol mindenki mindenkitől függ".

„Nem szeretem az arisztokratikus és elitista politikát", mondja, és ezért „jobboldali plebejusnak" tartja magát, még ha „kétségtelenül nehéz ezt egy franciának megérteni, a Le Monde olvasóinak pedig egyenesen szörnyűségesnek tűnhet".

Szerinte az európai demokrácia nehézségekkel küzd, és a világ nem demokratikus térségei fejlődnek.

A magyar helyzet azonban még bonyolultabb szerinte, „a nyugati társadalmi és történelmi kontextus nem ugyanaz, mint a miénk". Ugyanis „Nyugat-Európában maguk megéltek diktatúrákat, a fasizmust, a megszállást. De nem ismerték sem a kommunizmust, sem a posztkommunizmust". Ám érti a nyugati értetlenkedést, amikor a nyugatiak azt kérdezik, „mi az ördögöt csinálnak ezek ott lent".

Három problémagócot nevez meg. Először is azt, hogy csak „3,8 millióan adóznak" egy tízmilliós országban. Második, hogy „ez az ország az eladósodottság rabszolgaságában él". Ám büszkén emeli ki a kormányfő, hogy „nem kértem az adósság eltörlését". A harmadik probléma meg, hogy „a szegénység Franciaországban és Magyarországon nem ugyanaz". „Húsz év alatt a lakosságnak nem volt ideje tartalékokat felhalmozni". Ezért kiemeli, hogy „az én politikám a középosztály megerősítését célozza". Azért kellett sietnie számos intézkedésével, mert „naponta középosztálybeliek százai kerülnek rendkívül bizonytalan helyzetbe".

Az európai bírálatok kapcsán Orbán elmondja, hogy „látjuk, bármikor, ha az értékek hagyományosabb megközelítését, mint például a kereszténységet, a nemzetet vagy a családot védjük, ellenséges reakciókba ütközünk". A karikatúrák, kritikus cikkek nem zavarják. „Legalább az első oldalra kerülhetek", mondja szellemesen.

A Klubrádióra is kitért az interjú. Itt Orbán gunyorosan jegyzi meg, hogy Hillary Clinton arra kérte, „sértse meg a törvényt", holott „a frekvenciák elosztása egy szigorú eljárás eredménye".

A francia helyzetet Orbán figyelemmel kíséri, és drukkol Sarkozynek, akinek nevét „magyarosan ejti ki". Kissé gunyorosan arra a hírre, hogy a szélsőjobboldali Marine Le Pen akár húsz százalékot is elérhet az államfő-választáson, azt válaszolta: „Ez nyugtalanító".