"Al Gore új otthona" - ez a gúnyos felirat olvasható azon az iglun, amelyet a behavazott Washington utcáin épített James Inhofe republikánus szenátor február elején. A jégkunyhó jól érzékelteti, hogy a magunk mögött hagyott télen nemcsak a tavaly decemberi koppenhágai klímakonferencia, hanem az erősödő szkepticizmus miatt is forró viták tárgya lett az éghajlatváltozás. Bármennyire tudománytalan kizárólag az ablakon kitekintve véleményt alkotni a globális klímáról, nehéz a világot meggyőzni a felmelegedésről, ha az északi félgömbön sorra dőlnek meg a hidegrekordok.

Dermesztő tél

Skóciában a valaha mért két leghidegebb hónap lett 2009 decembere és 2010 januárja, de az egész Egyesült Királyság az utóbbi 30 év legdermesztőbb telét élte át. Ez elég volt ahhoz, hogy három hónap alatt 10 százalékponttal nőjön a klímaszkeptikusok aránya. A BBC friss kutatása szerint a brit közvélemény negyede már nem hisz az éghajlatváltozásban, további 40 százalék pedig az emberi tevékenység felelősségéről nincs meggyőződve. Az Egyesült Államokban, ahol emberemlékezet óta először fordult elő, hogy - Hawaiit leszámítva - az összes államban egyszerre legyen hótakaró, a klímaváltozás tényét elfogadók aránya 14 ponttal, 57 százalékra esett vissza.

A hideg idő gazdasági károkat is okozott. Mongóliában eddig 2,5 millió haszonállat hullott el a mínusz 50 fok alatti időben, Németországban pedig lassítja a válságból való kilábalást, hogy az utóbbi 20 év legkeményebb tele akár 0,3 százalékkal is visszavetheti a GDP növekedését. Ám a hideghullám korántsem paranormális jelenség: a Meteorológiai Világszervezet (WMO) az északi félgömb téli időjárását meghatározó arktikus oszcillációban jelölte meg az okát. Az idén igen intenzív légköri jelenség miatt hideg sarki levegő érkezett Európába és Észak-Amerikába, de cserébe a sarkvidékeken melegebb volt az átlagnál.

Megkeresésünkre Láng István akadémikus, a klímaváltozás magyarországi hatásait vizsgáló Vahava-projekt vezetője is megerősíti, hogy a hideg nem mond ellent az éghajlatváltozás tényének. "Tévhit, hogy a klímaváltozás egyenlő a globális felmelegedéssel. A klímaváltozás a meteorológiai szélsőséges események gyakoriságának és intenzitásának növekedését jelenti" - fogalmaz.

Az egyik szélsőséges esemény a csapadékmennyiség emelkedése, márpedig ebből a szempontból az Egyesült Államokat vagy hazánkat befedő hótakaró nagyon is beleillik a klímaváltozás láncolatába. Egyébként sem csak hidegrekordok születtek az elmúlt három hónapban: Nyugat-Ausztráliában ez volt minden idők legforróbb nyara, Brazília déli részén pedig az elmúlt fél évszázad legsúlyosabb hőhulláma szedett áldozatokat.

Gyakran hallható érv a klímaváltozás ellen, hogy a WMO szerint 1998 volt a valaha mért legmelegebb év, de ez önmagában nem változtat a hőmérsékletemelkedés irányába mutató trenden. Láng István az elmúlt 150 évet átfogó WMO-adatsorból kiszámolta, hogy a 20 legmelegebb év beilleszthető az elmúlt 26 esztendő ciklusába, a 10 legmelegebb pedig az elmúlt 12 év ciklusába.

Kínos baki

A magyarországi klímakritikusok legismertebb alakja, Zágoni Miklós fizikus ugyancsak hangsúlyozza lapunknak: ostoba túlegyszerűsítés azt mondani, hogy nincs melegedés, mivel tudományos tény, hogy az elmúlt évszázadban mintegy 0,7 fokkal nőtt bolygónk átlaghőmérséklete. Vita arról van, hogy ez mennyiben az emberi tevékenység következménye. "A legtöbb nagy jelenséget a természeti erők irányítják. Nem mi fújjuk a passzátszelet" - mondta Láng. - "De az utóbbi 150-200 évben a társadalom, növekvő létszámával és széndioxid-kibocsátásával, rátelepedett a természetes folyamatokra, és gyorsítja a változásokat. Az emberiség a klímaszkeptikusok szerint is rátett egy-két lapáttal a változásra. Én erre azt mondom, hogy legalább néggyel-öttel."

Zágoni valóban hangsúlyozza: a városok terjeszkedése, az energiatermelés óriási hőterhelést ró a környezetre, a levegő por- és füstszennyezése pedig megváltoztatja a sugárzási viszonyokat. A hiba szerinte az, hogy a sok hatásból kiemelünk egyet, a szén-dioxidkibocsátást. E szemlélet fő szószólója a klímaváltozást vizsgáló kormányközi ENSZ-munkacsoport (IPCC), melynek 2007-es jelentése szerint "nagyon valószínű", hogy a felmelegedést az üvegházhatású gázok emberi eredetű kibocsátása okozza.

Az IPCC 2007-ben Al Gore-ral közösen elnyerte a Nobel-békedíjat, az utóbbi hónapokban azonban botrányok kezdték ki a jelentést. Tavaly novemberben például feltörték az East Anglia egyetem klímakutató intézetének szerverét, és az interneten közzétett több ezer e-mailből az adatok manipulálására és a szkeptikus kutatók háttérbe szorítására derült fény. A The Wall Street Journal a dokumentumok átvizsgálása után megállapította: az IPCC nyomást gyakorol a kutatókra, hogy a bonyolult összefüggéseket a végletekig leegyszerűsítsék, s így állítsák a klímaváltozást hirdetők oldalára a döntéshozókat.

Emellett több súlyos tévedést is találtak a jelentésben: az egyik fejezet azt írja, hogy a himalájai gleccserek 2035-re elolvadhatnak, holott ez a szám az eredeti kutatásban 2350 volt. Láng szerint a fő következtetéseket ez nem kérdőjelezi meg. "Az IPCC óriási adattömeget dolgozott fel kétezer tudós részvételével. Óhatatlanul előfordulhattak hibás számítások vagy rossz következtetések, de a jelentés fő mondanivalója ennek ellenére helytálló" - szögezte le az akadémikus.

A NASA közbelép

A Magyar Tudomány című szaklap januárban publikálta Reményi Károly A konszenzus és az evidencia nem tudományos érv című cikkét, amelyben az energetikus leszögezi: a XIX. század vége óta megfigyelt hőmérsékletemelkedés valós tény, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a melegedés az üvegházhatású gázok mennyiségének növekedése miatt következett be. Szerinte nem lehet korrelációról beszélni a légköri szén-dioxid-tartalom és a globális hőmérséklet között. 1940 és 1970 között például a hőmérséklet - emelkedő kibocsátás mellett - csökkenő ágban volt.

Zágoni egy viszonylag friss eredményre, az úgynevezett Miskolczi-törvényre alapozza ellenvetéseit. Miskolczi Ferenc a NASA műholdas éghajlat-megfigyelési csoportjának munkatársaként a légköri adatbázisok vizsgálatával összefüggéseket tárt fel, amelyek az üvegházhatás fizikájának új szemléletű, egyensúlyi működését írják le. A szén-dioxidnak tulajdonított melegítő hatást Miskolczi egyenletei szerint a rendszer szigorúan kordában tartja, illetve kiegyenlíti.

Láng István szerint ugyanakkor az elméletet a tudomány széles berkei még nem fogadták be, sem Koppenhágában, sem a WMO tavalyi világkonferenciáján nem hivatkoztak rá. Zágoni azonban hozzáteszi, hogy cáfolattal sem jelentkezett senki, és hangsúlyozza: nem sarlatánságról van szó, hanem a sugárzásátvitel tudományos igényű kutatásáról, amely a NASA adatbázisaira épül. A 20 éve elkezdett projekt első eredményeit Miskolczi még kollégáival együtt tette közzé, de amikor a NASA-nál rájöttek, hogy a modell alapvetően befolyásolja a klímaforgatókönyvet, kihátráltak mögüle. Így a publikáció 2007-ben az Országos Meteorológiai Szolgálat szakfolyóiratában jelent meg, így befogadása természetszerűleg lassabb.

Mivel nem légkörfizikus, Láng István nem kíván vitába szállni Miskolczival, de felteszi a kérdést: akkor elégethetünk bármennyi fosszilis tüzelőanyagot, úgysem jár kellemetlen következménnyel? Szerinte a nemzetközi klímaszabályozás az egyetlen olyan jogi eszköz, amely az energiafelhasználást korlátozhatja, ezért társadalmi haszna megkérdőjelezhetetlen. Zágoni sem tagadja az energiahatékonyság és -takarékosság fontosságát, de leszögezi: ennek nem a szén-dioxid-kibocsátás a legjobb mérőszáma. Ő nem is akar klímapolitikai tanácsokat adni, csupán azt szeretné, ha az IPCC katasztrófa-forgatókönyvének ismételgetése helyett a tudományos közvélemény nyitott lenne a párbeszédre a klímaváltozás fizikai hátteréről.