Ennek a történetnek sok eleme van: Brüsszel, az elnyomott ellenzék, a rakoncátlan lengyel kisebbség, és még Varsó is. Az egész fölött pedig ott lebeg Alekszandr Lukasenko tekintélyuralmi féldiktatúrájának szelleme.

A rezsim pechje, hogy az EU Minszkkel kapcsolatos politikáját Lengyelország befolyásolja, szinte EU-tagsága első hónapjai óta. A lengyel diplomatákat pedig nem lehet könnyen átverni. Ők jól ismerik a helyi viszonyokat, beszélnek oroszul, gyakran még belorusz nyelven is, ami nem jellemző az el oroszosodott minszki politikai elitre, és szépítés nélkül konkrét követelésekkel állnak elő.

Két éve a lengyelek a svédekkel együtt kidolgozták az úgynevezett keleti partnerség elvét, amely meghatározott bizonyos alapszabályokat az EU és a volt szovjet tagköztársaságok közti viszonyokban. A tervben benne van a csalétek: gazdasági segítség és együttműködés, kedvező vízumpolitika stb. Van azért ostor is: az emberi jogok megsértése esetén gazdasági szankciókat, illetve a szabad határátlépés korlátozását helyezik kilátásba.

Eleinte úgy tűnt, hogy Lukasenko és emberei megragadják az alkalmat, hogy jobb imázst építsenek Nyugaton. Sajnos a néhány hónapos látszat nem tartott sokáig. Tavaly újrakezdődött a kemény kéz politikája, annak ellenére, hogy az Alekszandr Milinkevics vezette belorusz ellenzék viszonylag gyenge, és közvetlenül nem veszélyezteti Lukasenko hatalmát.

Nem kevésbé kemény a fellépés a lengyel kisebbség szervezete (ZPB) ellen. Körülbelül 400 ezer lengyel él Fehéroroszországban, ők a szomszéd litvániai lengyelekkel együtt a történelmi keleti lengyelség máig megmaradt utolsó képviselői. A 10 milliós országban - nagyobb politikai ambíciók híján - nem jelenthetnek veszélyt a rendszerre. Minszknek azért szúrják a szemét, mert tudatosak, kitartók és "fűhöz-fához járnak panasszal". A fő bűnük pedig az, hogy a ZPB az utolsó igazán független szervezet az országban.

Vezetőjüket, Andżelika Boryst Varsóban és Brüsszelben is jól ismerik, ahol többször járt, és részletesen bemutatta a lengyel kisebbséget ért sérelmeket: a rendőri zaklatást, minden indok nélkül kiszabott börtönbüntetéseket, ingatlanelkobzásokat. A kellemetlenségekre van egy egyszerű orvosság: elég csak beiratkozni az állam által engedélyezett lengyel szövetségbe. Persze ha valakit nem zavar, hogy annak vezetője, Stanisław Siemaszko nem beszél lengyelül.

A pohár betelt, amikor néhány hete Iwieniec városkában a hatóság elkobozta a ZPB közösségi házát, amely ráadásul lengyelországi adományból épült. A döntés ellen fellépő lengyel aktivistákat bíróság elé állították.

Itt jön az igazi meglepetés: most az egyszer sorra megszólaltak a nyugati politikusok is. Igaz, vonakodva, lengyel unszolásra, de mégiscsak elmarasztaló hangon reagáltak. Állást foglalt az Európai Bizottság, aztán Párizs is. Óvatosan ugyan, de megszólalt Catherine Ashton, az EU új külpolitikai képviselője. Ez nem kevés, tudván, milyen vonakodó a nyugati politika keleten, főleg, ha nemzetiségi problémáról van szó.

Hogy a csoda mégse legyen teljes, az Európai Parlament álláspontja a múlt héten felemás maradt: sok kritikus vélemény hangzott el, de semmilyen határozat nem született. Állítólag erre majd március közepén kerül sor. Ennek tétje azonban nem csupán Alekszandr Lukasenko jobb belátásra bírása, hanem az egyesült Európa azon képessége, hogy egy hangon beszéljen. Főleg olyan dolgokról, amelyek hallatán nyugati barátaink legszívesebben elfordítanák a fejüket.