A lenszőke német asszonyságnak fogalma sincs.

Düsseldorfban vagyunk, a Malkasten nevű művészegyesület székházában. A Jacobihaus patinás épület az amúgy csúnyácska városban, ez a legrégebbi Künstlerverein egész Németországban, mi pedig azért vagyunk itt, mert Észak-Rajna-Vesztfália vezetése úgy gondolta: megmutatná magyar újságíróknak a Scene Ungarn programsorozatot.

Tizennégy város vesz benne részt a tartományból, melyhez egyébként a Ruhr-vidék is tartozik. Utóbbi Péccsel és Isztambullal együtt idén Európa kulturális fővárosa, ezért is esett most a választás Magyarországra - a tartomány kétévente hegyez ki néhány hónapot valamely nép kultúrájára.

Az egyesület lenszőke vezetője ajtókat nyit az üres épületben, mire meglátjuk, hogy a kiállítás mi is. Az egyik szoba vitrinjeiben Fodor János munkái, érdekes szobrocskák, állítólag a 955-ös augsburgi ütközetre emlékeztetnek, amely véget vetett a magyar kalandozások korának. Biztosan - magunktól meg nem mondtuk volna.

Mindenesetre az ide, Düsseldorfba kalandozó másik két magyar kiállított műveiről sem süt a győzelem. Esterházy Marcell fotói a lépcsőházban meg egy teremben elszórva láthatók, Vécsei Júlia két munkája is köztes terekben. Üveglapok közé szorított festék vagy por - két ilyen műve is látható. Az egyik üveglapjai szétnyíltak, kihullott közülük a festék nagy része, ott hever az asztalon. "Ez direkt ilyen?" Ez az, amiről az igazgatónőnek fogalma sincs. Le mernénk fogadni: megrongálódott művet látunk, csak épp senki sem veszi észre - modern művészet, ugyebár. Akár így is akarhatta a művész. Meg aztán: senkit nem is érdekel, s a Malkastent is csak keddenként, este héttől tízig lehet látogatni. Jól eldugták Magyarországot.

Hillerék tettek rá

A megrázó élmény után irány a városi Tanzhaus. Villamosdepóból átalakított kultúrtér, a budai Millenárishoz hasonló, finanszírozása viszont jó példa: a város csak a költségek felét állja, a másikat nekik kell kitermelniük. Semmi magaskult-bezárkózás: tánctanítás minden korosztálynak és műfajban.

Az este a nagyteremben azért a kortárs táncé - a magyar sorozat keretében: Josef Nadj, azaz a Párizsban tanult, kortárstánc-körökben igencsak elismert magyarkanizsai Nagy József társulata mutatja be 100 tű hosszúsága című produkcióját. Erős félház. Az élő zene zseniális, a mű borzalom. Két percig még vicces, mintegy karikatúrája a kortárs (képző)művészetnek, ahogy fekete papírlapokra fehér festéket köpnek, maszatolnak, majd a falra akasztják a másodpercek alatt készült műremekeket. Fél órán át már fárasztó. A németeknek is: legfeljebb udvariasnak nevezhető rövid taps a végén.

Persze az áprilistól augusztusig tartó rendezvénysorozaton 109 magyar művész mutatkozik be több mint kétszáz rendezvényen, s ők mindenképp hálásak lehetnek a németeknek, akik 1,2 millió eurót költenek a Scene Ungarnra. Az viszont, hogy kik képviseljék a magyar kultúrát, részben sufnituningban alakult ki, olyan véletlenek együttállásával, mint hogy a düsseldorfi művészeti egyesületben épp van ösztöndíjas magyar, ráadásul pécsi, aki megeresztett pár telefont.

A magyar kulturális kormányzat ugyanis tett az egészre - ezt már másnap tudjuk meg a tartományi kormány nemzetközi kulturális kapcsolataiért felelős vezetőtől, Susanne Düweltől. Még érdeklődik is: lesz-e változás most a kultúrához való hozzáállásban? Kultúrdiplomatától szokatlan nyíltsággal beszél: ő is érzi, hogy át kell gondolniuk ezt a népekre kihegyezett programsorozatot.

Az, hogy minden város maga dönti el, kit hív, s hogy így szétszóródott a fesztivál, lehetetlenné teszi, hogy az esemény valódi programsorozatnak látsszon a kultúrkavalkádban. Egységesítésről pedig szó sem lehet: minthogy a tartományt a második világháború után gründolták össze mesterségesen, minden település, város ragaszkodik a saját kulturális rendszeréhez.

Itt - ellentétben Poroszországgal vagy Bajorországgal - sosem volt király vagy herceg, aki központi, nagy gyűjteményeket hozott volna létre: a kultúrát a városi polgárság ápolta.

Itt nem tudják, mi a Balaton

Az, hogy az eredetileg Essen városa által nyert kultúrfővárosi címet kiterjesztették a Ruhr-vidék 52 településére, s a világ legnagyobb metropoliszaként próbálták értelmezni a térséget, épp az egységesülést szolgálta volna. Ilyen értelemben kudarc a német EKF-történet. Nem is csoda: a városi identitás itt nagyon erős. Csak egy példa: míg a düsseldorfiak csak a helyi Alt sört isszák, addig a kölniek soha a szájukhoz nem emelnék - ők a saját Kölschükre esküsznek.

Most irány Dortmund. Foci-vb, épp a németek játszanak a szerbekkel - mindenki az utcán, sörözőkben, az irodákból is elengedték az embereket, hogy kivetítőn vagy otthon nézhessék a meccset. Alighanem ezért is kong az ürességtől a Művészeti és Művészettörténeti Múzeum magyar vonatkozású kiállítása, a Német egység a Balatonnál. A múzeum munkatársa elmondja: nem csak ezért.

Sokkal több látogatóra számítottak, csakhogy míg Berlinben mindenki tudja, mi az a Balaton, és mi volt a szerepe a német egység megteremtésében, errefelé jóformán senki. Pedig a tárlat remek. Videók, személyes történetek, oral history, ahogy azt ma kell. Még egy volt Stasitiszt is mesél. Lebilincselő.

Az U-Haus el nem készült épületében (lám, nem csak itthon van csúszás EKF-fejlesztéseknél) található Agents&Provocateurs pedig Dunaújvárosban volt látható korábban, és sokkal kevésbé lebilincselő. Kortárs művészet és provokáció: ezt járja körül a tárlat, ám a legtöbb mű öncélúan semmitmondó, a jobbak esetleg jó játéknak foghatók fel. Nincs szánalmasabb annál, mint amikor a provokáció művészeti elvárássá intézményesül, s belépőjegyért hümmögnek rá mindent értőn a kortárs művészet sznobjai.

Végre büszkén

Este Essen. Európa egykor legnagyobb bányája, az 1986-ban bezárt Zollverein a város jelképe. Ma már kultúrközpont. Az itteni színházban Salamon Eszter Magyar táncok című előadása az első produkció, amelyre igazán büszkék lehetünk.

Góbi Rita a Tünet Együttes Nincs ott semmi című előadásában

Félig mindentudás egyeteme a táncról, a néptánc és a kortárs, a közösségközpontú hagyomány és az individualista modern viszonyáról. Salamon Eszter angolul beszél a mikrofonba szakmai életútjáról, majd szemlélteti is az elmondottakat: csodálatos népzene élőben, elképesztő táncokkal. Könnycsalogatóan szép, minden csikósch-gulasch giccs nélkül. Vastapsol a telt ház.

Harmadnap is sűrű a program, de magyar vonatkozás csak estére jut. A napi betevő kortárstánc-előadás. Ezúttal Kölnben, a Tünet Együttes mutatja be Nincs ott semmi című produkcióját.

Elképesztő. Félelem, rettegés, szerelem, szex: alapvető emberi dolgok elképesztő expresszivitással, olyan fényelemekkel, vetítésekkel, amelyek követik a táncosok mozgását. Nem parasztvakítás ez: a fény szerves része, sokszor önálló szereplője az előadásnak. Ez Szabó Réka rendezőt dicséri, de a remek táncosokról se feledkezzünk meg - Góbi Rita külön is említést érdemel közülük.

Búcsúnap. Megint Essenben. Folkwang múzeum. Négy éve jártunk itt először, akkor az lepett meg, hogy az iparváros művházjellegű múzeumépületében Van Goghok, Cézanne, Rodin, Matisse, Manet, Gauguin, Kirchner munkái köszöngetnek a falról. Az épületet azóta átépítették, új részek kerültek hozzá, kész is lett január elsejére. Végre egy sikeres EKF-projekt. Az új épület zseniális, méltóbb helye nem is lehetne a páratlan gyűjteménynek - kígyóznak is a sorok a múzeum előtt.

Végül vissza a Zollverein bányába, ismerkedni az egykori bányászélettel, csodálni az egykor napi 22 ezer tonna szenet feldolgozó gépeket a német ipar hatalmasságát hirdető, ma már a világörökség részét képező épületekben. Nem is az a lényeg, milyen kiállítások láthatók itt. Az, hogy a kultúra defibrillátorával - és rengeteg pénzzel - sikerült újjáéleszteni a bányát, egyszerre jelképe a Ruhr-vidék múltjának és jövőbe vetett terveinek, s így a hely identitását viszi át a túlpartra. Ez pedig a legtöbb, amit egy kultúrfővárosprojekt elérhet.