Hollywood elkötelezett baloldali rendezőjétől, az Oscar-díjas Oliver Stone-tól (A szakasz, Tőzsdecápák, Született július 4-én, Született gyilkosok, Nagy Sándor, a hódító, World Trade Center) nem idegen a politikai film, hiszen feldolgozta a Kennedy- gyilkosságot (JFK), készített nagyszabású életrajzot a gonosz, üldözési mániás Richard Nixonról (Nixon), az együgyű, a hatalmi játszmákat nem értő George W. Bushról (W) valamint dokumentumfilmet Fidel Castróról (Comandante), Jasszer Arafatról (Persona Non Grata), most pedig, a Déli határ című filmben Hugo Chávezről, valamint baloldali dél-amerikai vezetőtársairól: Evo Morales bolíviai, Cristina Kirchner argentin, Luiz Inácio Lula da Silva brazil, Fernando Lugo paraguyai, Rafael Correa ecuadori valamint Raúl Castro kubai elnökről. Bár Stone maga úgy véli, hogy mindig is vonzották az ellentmondásos vezetők, a róluk készült filmek aligha ellentmondásosak: az egyik oldalon állnak a rosszak (Nixon, Bush), a másik oldalon a jók (Fidel Castro, Hugo Chávez).

2002-ban Oliver Stone már lerótta tiszteletét „a nagy Fidel" előtt a Comandante című produkciójában, amely túlment a Hollywoodban szokásos baloldali flörtölésen: a rendező szerelmes rajongással csüggött az agg kubai vezetőn. Propagandabeszédéhez lelkesen bólogatott, kétkedő kérdést nem tett fel, ellentmondó megnyilvánulása nem volt. A kubai nép Fidel bölcs vezetésével az amerikai elnyomás ellenére is boldogan él - üzente akkor Oliver Stone, és csak azt kívánta, hogy a kubai forradalom eszméi továbbterjedjenek Dél-Amerikában.

Az álom teljesült, a katonából elnökké - és, „hála a venezuelai demokráciának", lehet, hogy örökös elnökké - előlépett Hugo Chávez személyében új ikonra nézhet fel Oliver Stone, a baloldali fordulat pedig valóban tetten érhető Dél-Amerika számos országában. A rendező 2009-ben ismét felkerekedett hát, hogy a megszokott imádattal, a kétkedés leghalványabb jele nélkül készítsen filmet Hugo Chávezről és a kontinens többi baloldali vezetőjéről. Chávezben a kizsákmányoló imperialistákkal szembeszálló népi hőst, a szókimondó embert, a „bolívari forradalmárt", a dél-amerikai kontinens vezetőjét véli felfedezni, akit a washingtoni propaganda egyszerre tart bohócnak és bin Ladennél veszélyesebb terroristának.

Oliver Stone

Stone végigkíséri Chávezt életének meghatározó helyszínein, a szerény családi otthontól a katonai akadémián át az elnöki palotáig, miközben felelevenítik a Pérez elnök elleni 1992-es sikertelen katonai puccsot, Chávez bebörtönzését, az 1998-as elnökválasztási győzelmet, a 2002-es, állítólag az Egyesült Államokból szervezett caracasi Chávez-ellenes lázadást.

A film szerint a venezuelai elnök politikáját nemes célok vezérlik: az olajból befolyó vagyont kívánja szétosztani a szegények között, hogy emelje az életszínvonalat, megfékezze a járványokat, betegségeket, és legyőzze az írástudatlanságot. Bár Stone elismerő bólogatása, könnybe lábadt szeme meggyőző, nem ártott volna hallani, mennyivel is növekedett az életszínvonal a chávezi Venezuelában. Az emberi jogok bajnoka, Oliver Stone nem tartotta említésre méltónak az Amnesty International Chávez-ellenes vádjait, kezdve a demokratikus választások megcsúfolásától, az ellenzék megsemmisítésén át, a sajtószabadság hiányáig. A film a dél-amerikai baloldali fordulatot is szimplán Chávez hatásának tudja be, annak a „bátor politikának", amely „szembeszállt az Egyesült Államok neoliberális kizsákmányoló gazdaságpolitikájával".

Stone szerint a dél-amerikaiakat a közös ellenség, Washington meghosszabbított karjai, az IMF és a Világbank elleni harc tartja össze. Lula da Silva elnök büszkén mondja, hogy miután visszafizették az IMF-től kapott hitelt, a brazil államháztartás már milliárdos többlettel rendelkezik, de ezen az úton jár Argentína is. Bárcsak a gazdasági titkot is megosztották volna a nézővel! De a fontos kérdések helyett jelentéktelen baráti beszélgetésre invitál a rendező: Evo Morales, aki inkább tartja magát szakszervezeti vezetőnek, mint bolíviai elnöknek, megtanítja Stone-t arra, hogy milyen kokaleveleket kell rágni az ellazuláshoz. Cristina Kirchner argentin elnöknő cipőinek száma kerül előtérbe, a katolikus püspökből paraguayi elnökké vált Fernando Lugo a felszabadító teológiáról beszél. Az ecuadori Rafael Correa mosolyogva üzeni az Egyesült Államoknak, hogy akkor lesz Ecuadorban amerikai katonai támaszpont, amikor Ecuador is felállíthat egyet Miamiban.

Bár a valóságban a baloldali vezetők különböző álláspontot képviselnek az Egyesült Államokkal és Chávezzel szemben is, a filmben egy nagy tömböt képviselnek: egy vezérrel, egy ellenséggel, egy céllal. A kör akkor zárul be, amikor a rendező Havannában befejezi útját a már ötven éve hatalmon lévő Fidel Castro öccsénél, Raúlnál, aki biztosítja a nézőt: készen áll a következő ötven évre.