És mindig szót tudunk egymással érteni - mindkettőnkhöz közel áll a fegyelmezett, nemegyszer matematikai modelleken alapuló gazdaságelemzés.

Múlt heti írásában Mellár Tamás is leszögezi, hogy "a modern piacgazdaságokban a monetáris politika célja az árstabilitás megteremtése, és ennek alakítása kizárólag a jegybank hatáskörébe tartozik". E modell alapja az úgynevezett "időinkonzisztencia-probléma": noha a politika hitet tesz az árstabilitás mellett, ezt a választások közeledtével a rövid távú előnyökért beáldozza. Ezért építették be a modern gazdaságba a független jegybankot mint hiteles ellensúlyt, aki alkotmányos kötelességénél fogva őrködik a pénz értékállóságán és kerül szembe szinte óhatatlanul a mindenkori kormánnyal. És ez így van rendjén - a fékek és ellensúlyok azért kellenek, hogy a hosszú távú érdek lehetőleg ne rendelődjön alá a rövid távúnak.

Nincs vitánk Mellár Tamással tehát a jegybank függetlenségének értelmezésében (apró pontosítás: az Európai Központi Bank oly szigorúan veszi a jegybanki függetlenséget, hogy az inflációs cél meghatározását is a jegybankhoz rendeli, nem engedi a kormánnyal ebben a kooperációt).

Abban sincs vitánk, hogy nincs olyan elméleti modell, amely egyértelműen hozzárendelné az árstabilitás megóvásának feladatához a szükséges személyi jövedelmi szintet. Az egyik országban egy egyetemi tanár fizetését sem éri el a jegybankelnök fizetése, a másikban az átlagbér tízszeresét is jócskán meghaladva a pénzügyi szektor vezetőinek alapbéréhez közelít. Senki és semmi nem tiltja, hogy egy országban időnként újragondolják a jegybankári fizetéseket. Ha így, akkor a következő jegybankári nemzedéket már ezzel az új szerződéssel kínálják meg. Ha a terminusunk 2013-as lejártát követő, törvényben előírt pauza után egy ilyen szerződéssel kínálnának meg bennünket, mi is elgondolkodnánk rajta, és ennek megfelelően döntenénk.

Az egyetlen homokszem, szinte jelentéktelen részletkérdés, amely Mellár Tamás és a hozzá hasonlóan gondolkodók gondolatmenetét félreviszi, és amelytől a T/581. sz. törvényjavaslat módosításra szorul: hogy meglévő szerződést felrúgni nemcsak nem illik, de éppen a jegybanki függetlenség értelmezéséből következően törvényesen nem is lehet. Ha lehetne, akkor bármely kormány tetszése és ízlése szerint dönthetne arról, ki a "jó" jegybankár és ki a "rossz", büntethetne és jutalmazhatna monetáris politikai döntéseket. Meglévő jegybankári szerződések módosításának lehetősége olyan ösztönzési rendszer bevezetését jelentené, amely a jegybankárokat egyértelműen a kormánytól függő döntések meghozatalára ösztönözné, és ezzel a jegybanknak a gazdaságban betöltött szerepét tenné tönkre.

A kérdés tehát nem az, hogy sok vagy kevés Simor András bére, az én bérem, a monetáris tanács tagjainak bére vagy kellően "méltányos-e" az a bér, hanem az, hogy a jegybanki függetlenséget biztosító szerződéseket bármely kormánynak joga van-e felülírni. A közgazdaságtan, a jog és az Európai Központi Bank válasza erre egyértelmű "nem". Ezt a "nemet" minden jogállamhoz ragaszkodó polgár meghallja és megérti. Sütő András drámájában, Kleist kisregényének gyönyörű parafrázisában az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaas Mihály az őt ért sérelemért a joggal összhangban lévő eredeti állapot visszaállítását követeli. A lócsiszár korától eltérően ehhez ma már szerencsére nem kell erőszak és harc: a jogsértő állapot megszüntetését a jog és igazság fegyverével kell és lehet elérni. Mindenkinek. Hogy a függetlenségnek értelme és ne bére legyen.

Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke