A német nemzetiszocialista diktatúra vereségének hatvanadik évfordulója alkalom arra, hogy milliók fájdalmában osztozva elgondolkozzunk a múlt erkölcsi tanulságain és a belőlük következő feladaton. A jelenre is érvényes következményeket felemlítve szeretnénk az áldozatok iránt érzett alázattal megfogalmazni meggyőződésünket. Azt reméljük, sokan osztják érzéseinket, és sokan elfogadják azt is, hogy az emlékezet parancsa az emberi méltóság nagyobb tiszteletére és a közösség iránti nagyobb alázatra, odaadásra int.

A második világháború befejezése Magyarországon két eseményhez kötődik. Ahhoz a naphoz, amikor az utolsó harcoló német egység is elhagyta hazánkat, továbbá Németország végleges vereségéhez. A szabadság köthető hozzájuk először is azért, mert véget ért minden idők legnagyobb és legkegyetlenebb háborúja. A rombolás, az emberek és a javak pusztítása ipari méreteket öltött. A nácizmus vereségével ért véget zsidó és cigány származású honfitársaink vészkorszaka. A náci együttműködéssel tomboló nyilas erőszak a magyar történelem talán legszégyenteljesebb fejezete volt. A vidéki zsidóságot, ezeket a tisztességes, honszerető magyar embereket szinte teljes egészében kiirtották. Az ezt a tragédiát megelőző zsidótörvények is hazánk történelmének elfogadhatatlan fejezetét jelentik, mert végzetesen sértették meg az emberi méltóság védelmének erkölcsi parancsát.

A háborúba belépő, 15 millió lelket számláló Magyarország lakosaiból jóval több, mint egymillió pusztult el. A több százezer zsidó származású áldozat a legóvatosabb becslés szerint is az összes elpusztult magyar negyven százalékát tette ki, de ha a saját lélekszámát tekintjük, a zsidó származású magyarság túlnyomó része a koncentrációs táborok és a munkaszolgálat áldozata lett. Az elhurcoltak tömege a magyar és a világtörténelem eddig ismert legnagyobb, legiszonyatosabb népirtásának lett az áldozata. De áldozat volt az elpusztult magyarság másik része is. Azok, akik úgy hitték, hazájuk jó ügyéért küzdenek a Don-kanyarban, a Kárpátokban, Budapesten, Nyugat-Magyarországon. Voltak köztük tetteik miatt sohasem felejthető háborús bűnösök, gonosztevők, mindenből haszonra leső aljas emberek is. Ám a túlnyomó többség áldozat volt és maradt élete végéig.

Utalnunk kell még két lényeges történelmi tényre. Amíg az ország szuverenitása fennállt, amíg a náci Németország csapatai nem szállták meg hazánkat, tehát 1944. március 19-ig, zsidó honfitársaink élete és szabadsága hazánkban biztosítva volt. Ugyaneddig az időpontig a magyar hatóságok és honfitársaink a hazánkba menekültek tízezreinek - csak a lengyel menekültek száma 130 000 volt - nyújtottak a halál és az elhurcolás elől menedéket. Nem lehet elhallgatni azt a tényt sem, hogy mind a magyar állam tisztviselői, mind hazánk számos fia és leánya sietett ezekben a kegyetlen, életveszélyes időkben veszélyeztetett és üldözött honfitársaink megmentésére.

A világháború vége felszabadulást, szabadságot hozott a túlélő üldözötteknek. Jelentette a megújulás ígéretét és egy igazságosabb társadalmi rendszer megvalósításának lehetőségét is. Sokan mindezt felszabadulásként ünneplik. Ma, a szabad Magyarországon helye van ennek az érzésnek, amelyet sok honfitársunk oszt, mély meggyőződésünk szerint joggal. Ugyanakkor emlékeznünk kell a világháború befejezésének másik eseményére is, mely hazánk történelmének újabb fejezetét nyitotta meg. Ez a szovjet megszállás folyamata és a kommunista diktatúra előkészítése volt. Emiatt a felszabadulás a nemzetiszocializmus diktatúrája alól nem a szabadságot hozta, hanem a szenvedést, a leigázást, az újabb elnyomást.

A magyar nép megdermedt a szovjet hadsereg által rárobbant halál, erőszak, rablások és szenvedések alatt. A jogtalanság és a kegyetlenség áldozata lett a magyar nép. Akkor is, ha mély tisztelettel hajtjuk meg fejünket azon orosz katonák emléke előtt, akik a humanizmus és a kultúra szellemében töltötték be feladatukat, a nemzet egésze nem ezt élte át. A kegyetlen szovjet megszállás a több évtizedes kommunista diktatúra bevezető fejezete volt, mely a nemzetet rabszolgasorba taszította, szabadságától, önrendelkezési jogától megfosztotta, állampolgárainak évtizedekre szenvedést és megaláztatást hozott.

Hazánkban az 1956-ban indult népfelkeléssel kezdődő forradalom és szabadságharc állította helyre a szabadságot. 1956 ugyanis egy másfajta felszabadulás igényét fejezte ki, elemi erővel. A forradalom leverésének hosszú évtizedekig húzódó következményei, miként a forradalomhoz vezető okok, olyan értelmet adtak a szabadságnak, amely átértékelte az 1945-ös felszabaduláshoz kapcsolódó pozitívumok jelentős részét. Az osztályalapú megkülönböztetést hirdető ideológia és az erre támaszkodó, a nemzetiszocializmushoz hasonlóan a nép nevében kormányzó, a polgári demokrácia dühödt üldözését hirdető új diktatúra Magyarország életében negyvenéves kitérőt jelentett. A kommunista diktatúra sem tartotta tiszteletben az emberek természetes jogát az élethez, a szabadsághoz, a közboldogság kereséséhez.

Ezt a kitérőt tudták megtakarítani azok a szerencsésebb csillagzat alatt élő országok, amelyek 1945. május 8. tanulságait levonva néhány év alatt megteremtették a szabad Európa új, demokratikus alapjait. Magyarország csak 1990 után tudott csatlakozni a szabad világhoz, benne az új Európához. De nekünk, magyaroknak, a határon innen és túl élő magyarságnak a második világháború végének ünnepe kettős évforduló. Hatvan éve süllyedt el végleg az a világ, amelyben a rossz oldalon álltunk. Ám az évforduló mást is jelent. A tragédiák átélését, az emlékezet fájdalmát, a magunktól és másoktól is számon kérhető felelősséget, a természetes jogok tiszteletét és a szolidaritás parancsát.

Dobos László, Granasztói György, Jávor Béla, Kádár Béla, Martonyi János, Nemeskürty István, O sváth György, Pálinkás József, Solymosi Frigyes, Tar Pál, Taxner Ernő

A Nemzeti Kör tagjai