Állítása súlyosan egyoldalú, közhelyes és dehonesztáló. A magyar múzeumügy több mint kétszáz éves történetében egyetlen olyan bő évtized volt - 1946-1956 -, amikor a magyar közgyűjteményekbe nagyobb mennyiségben kerültek elhurcolt, kitelepített, elűzött tulajdonosoktól műtárgyak. Annak a folyamatnak volt ez része, melyben a magyar magán-műkincsállomány tulajdonosi köre gyakorlatilag átrendeződött. Az idősebb kollégák emlékei és saját tapasztalatunk is azt mutatja, hogy az említett elkobzásokból, ingatlanok kifosztásából a nagyobbik rész nem a múzeumokba került megőrzésre, hanem új "tulajdonosoknál", magánembereknél landolt: a kastélyokat, lakásokat magánakcióban kifosztóknál, vagy raktárakban, ahonnan az elvtársak berendezhették otthonaikat bútorokkal, ezüsttel, szőnyegekkel, festményekkel. Magam és kollégáim is számos esetet tudnánk felsorolni, amikor az egypártrendszer nómenklatúrájának tagjai hagyatékában olyan műtárgyakkal találkoztunk, melyek nyilvánvalóan a II. világháború után kerültek későbbi tulajdonosaikhoz.

Ebben a folyamatban a múzeumok nem játszottak aktív szerepet. A legtöbb intézménybe az 50-es évek végén kerültek raktározásra azok a "maradványok", amelyek tulajdonosai addig nem jelentkeztek. Éppen ezért sok esetben ismeretlen az eredeti tulajdonos kiléte.

Magam is úgy gondolom, minden tisztázatlan ügyet elő kell venni. Azt a látszatot kelteni azonban, hogy a "bűnös" múzeumok dugdossák az elrablott tárgyakat, felelőtlen és tisztességtelen állítás. Molnosnak pontosan tudnia kell, hogy a múzeumokkal szembeni restitúciós aktivitás mögött komoly műkereskedelmi érdekek húzódnak. Nem tudok olyan visszaszolgáltatott tárgyról, mely rövid időn belül ne a műkereskedelemben kötött volna ki. Hidegháború zajlik a múzeumok ellen, melynek egyik fegyvere a "raktárak mélyén porosodó műtárgyak" bornírt közhelye.

Kiss Erika
Magyar Nemzeti Múzeum, művészettörténész-főmuzeológus

*

Kedves Kiss Erika

Nem értem az indulatot, amely a kollégától elvárható jóhiszeműséget, a józan mérlegelést és a szavak súlyának felismerését is lehetlenné tette - de sértődés helyett a számba adott, ám légből kapott állításokat, a felesleges túlzásokat és az igaztalan inszinuációkat betudom a gyűjteményét anyatigrisként védő muzeológus hirtelen dühének. Mert ez, bevallom, szimpatikus nekem, még akkor is, ha fenyegető felhorkanása most célt tévesztett.

Tisztelettel
Molnos Péter